veteranus
És felemelék szavokat, mondván: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! (Lk 17,13)
A „hogyan?” kérdésre a HIT egy szóval válaszol: „ Az Istennel!” A Biblia azt írja: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1). A hit tehát bizalom. Sokan azt gondolják, hogy a hit valami "éteri", valami túlvilági dolog, pedig nem az. Minden nap használjuk a hitet. Például, ha felhívunk egy számot és leadunk egy megrendelést, ők pedig később elküldik a nyugtát vagy számlát. A nyugta az, amibe kapaszkodunk, amíg várjuk, hogy a megrendelt áru megérkezzen. Ez a biztosíték arra, hogy a termék úton van. Ugyanez igaz a szellemi világra is: Isten megígéri, hogy válaszol imádságainkra, mi pedig elhisszük Egyetlen Urunknak az ígéretét. A hitünk ugyanakkor meggyőződés is. Az előbbi példánál maradva: miért hinnénk el, hogy valaki, akit nem is látunk a vonal másik végén, elküld nekünk valamit, csak azért, mert mi megrendeltük azt? Nem elbizakodottság vagy ostobaság, ha arra számítunk, hogy ott lesz a postaládánkban, vagy a futár kézbesíti azt. Mi, reformátusok azt énekeljük: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre...” (Zsolt 90,1). Az emberek már évezredek óta hisznek Istenben, és Ő soha nem hagyott bennünket cserben. A hűsége a bizonyíték, amire szükségünk van. Ha nem Istenre összpontosítunk, Aki gondot visel rólunk, akkor engedjük, hogy a mindennapi gondok nagyobbá legyenek Istennél. Ezáltal magunkévá tesszük az olyan gondolatmenetet, miszerint a múlt döntései, egy esemény, egy tragédia, egy kompromisszum, egy hiba hatalmasabb lehet annál az Istennél, Akinek a szavára a világ keletkezett. Ez bizony nem a hit hiánya, hanem ostobaság is. Többet élünk "bárcsak" pillanatokban, mint azt gondolnánk. Ez viszont reménytelen cselekvésképtelenségbe zár bennünket: félünk a múltban elkövetett rossz döntéseinktől és azoktól is, amiket még meg sem hoztunk... Isten a mindenkori jelenünkbe árasztja ki a kegyelmét… Ha Krisztus Jézussal akarunk járni, döntenünk kell, aztán kitartanunk kell a döntésünk mellett. Bízva abban, hogy ha hibákat követünk is el, az Isten elég nagy ahhoz, hogy jóvátegye őket. Ha nem így teszünk, önsajnálatba süllyedünk ahelyett, hogy Istentől kérnénk, hogy fordítsa javunkra a dolgokat: „... tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.” (Róm 8,28). Az állandó önsajnálat népünkre amúgy is jellemző volt, még himnuszunkban is a "balsorsról" énekelünk. Létezik tehát ez a fajta bánkódás, ami kétségbeeséshez vezet, mert nem hisszük el azt, hogy az Isten kegyelme elég bűneink elfedezésére. De van az a mentalitás, amit Isten felhasznál arra, hogy megváltoztassa a szíveket… Így többé nem kell régi hibáink miatt bánkódnunk, ez a hozzáállás közelebb von Hozzá, és egyre inkább Őtőle fogunk függni. Így megtelünk élettel, jobban fogunk figyelni másokra is, nem csak saját meggazdagodásunkkal törödünk. Érzékenyebbek leszünk, tisztelettudóbbak, de szenvedélyesebbek és felelősségteljesebbek is.
Most örülök, nem azért, hogy megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg. Mert Isten szerint szomorodtatok meg, hogy miattunk semmiben kárt ne valljatok. Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez. Mert ímé ez a ti Isten szerint való megszomorodástok milyen nagy buzgóságot keltett ti bennetek, sőt védekezést, sőt bosszankodást, sőt félelmet, sőt kívánkozást, sőt buzgóságot, sőt bosszúállást. Mindenképen bebizonyítottátok, hogy tiszták vagytok e dologban. (2Kor 7,9-11)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy minden napon új reményt adsz nekem.
