veteranus
Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. (2Kor 12,9)
Vannak Igék, melyek mélyebben bennünk élnek. Mai Igénk a sokak által kedvelt, megjegyzett, erőt adó üzenet. Pál apostol ezt az eredetileg neki szóló, de bennünket is megérintő, és számunkra is sokat kínáló isteni üzenetet adja tovább. Azt írja Pál apostol önmagáról, „hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe.” Az elbizakodottság önteltség, túlzott önbizalom. Isten gyermekeinek is szüksége van egy egészséges önbizalomra. De Isten gyermeke nem önmagában bízik, hanem az Úrban. „Istenre bízom magamat, magamban nem bízhatom” – szól egyik énekünk. Bízzunk Egyetlen Urunkban, Aki bennünket is használni akar, Akinek célja van velünk is. De ahhoz, hogy ezt megtegye, el kell hinnünk, hogy akármilyenek vagyunk is, a kiválasztottjai vagyunk. Ahhoz pedig, hogy elhiggyük azt, hogy az Isten használni kíván bennünket, kell egy egészséges önbizalom. Bibliai példával élve: Izrael első királya Saul volt. Amikor a királyválasztás történt, és kiderült, hogy ki lett a király, akkor hirtelen nem találták Sault. Azt írja róla az Ige: „Elrejtőzött a holmik között.” (ld. 1Sám 10,22) Az az ember rejtőzött el a holmik között, aki legalább egy fejjel magasabb volt mindenkinél. A termete kimagasló volt, de önmagát nem sokba nézte. Többször volt engedetlen Saul király az Úr parancsa iránt és Sámuel próféta meg is feddte egyik alkalommal a következőképpen: „Milyen kicsiny voltál a magad szemében, és mégis Izráel törzseinek a fejévé lettél, Izráel királyává kent téged az Úr!” (1Sám 15,17) Mi a tanulsága ennek? Az, hogy se többet, se kevesebbet ne gondoljunk arról, akik vagyunk. Az elbizakodottság bűn, hasonlóan a kishitűséghez. A kettő között az a különbség, hogy a kishitűség erőtlen istenképpel rendelkezik. Az ebben szenvedő ember önmagát se látja erősnek, de nem látja az Úr erejét és hatalmát sem elég nagynak ahhoz, hogy bármiben segíteni tudjon rajta. Az elbizakodottság bűne pedig abban áll, hogy önmagunkat látjuk sokkal nagyobbnak, többnek, mint, amilyenek a valóságban vagyunk. Ekkor az Úrról a hangsúly önmagunkra kerül át, ami mindig torzulást eredményez a hitünkben: „Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta…” és jön a farizeus és a vámszedő története (ld. Lk 18,9). Az Úr törvényét megtartani igyekvő farizeus imádsága megdöbbentő. Ha figyelmesen olvassuk, akkor rájöhetünk, hogy ez nem az Úrról szól. Ebben az imában nincs benne Isten dicsérete, ellenben a saját dicsérete annál inkább. Egy tömény önfényezés ez az ima. Már pedig Isten gyermeke senki előtt nem kell, fényezze magát, Isten előtt meg különösen nem. Hisz Egyetlen Urunk látja az életünket, ismeri még a gondolatainkat is. Vigyázzunk tehát, hogy az elbizakodottság bűnébe ne essünk. Legyünk és maradjunk alázatos gyermekei az Istennek, mint akik tudják, hogy nélküle semmik vagyunk, általa és az Ő kezében pedig használható eszközök lehetünk.
Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem. Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért; mert a mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős. (2Kor 12,10)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy minden napon szólsz hozzám.
Ámen
