veteranus
Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. (Zsolt 90,12)
Arról, hogy mitől bölcs az emberi szív, sok mindent elmondhatunk. Bizonyára mi is meg tudnánk fogalmazni néhányat ezek közül. Egy biztos: a bölcs szívű ember tudja, hogy minden elmúlik egyszer. Fogyasztói társadalomban élve az emberek szeretnek vásárolni. Azonban az ember milyen? Általában az kell neki, ami pont nincs. Az ahol élünk, ahol minden csak ideig óráig való, mindent meg kell venni és magunkévá kell tenni, akkor valaki az ember, ha minél több mindent vesz magának. Ez némely politikus szájából el is hangzik: "... mindenki annyit ér, amennyije van..." Lassan elfogyasztunk mindent, nemcsak testi dolgokat, hanem lelkieket is. Amikor pedig ez megtörténik, jön a kiégés, a megfeneklés, az üres hiányérzet, hogy valami nincs meg az életünkben. Hány boldogtalan arcot látunk ma, elég, ha az utcán szétnézünk. Sok mindenünk van, de mégis úgy érezzük, valamiben hiányt szenvedünk. Elfogyott mára sok embernek az életkedve, mert sok minden érték kifogyott az életéből. A kezdeti lelkesedés, a szerelem, a szeretet elfogyva gyűlöletet hagy maga után meg megannyi válást. Elfogy a családon belüli türelem és szeretet, az odafigyelés. Elfogy a pénz és azzal együtt a béke is, ha csökken az életszínvonal, akkor jön a lázadás, a háborúság. De mára elfogy az igazi barátság is oly sokszor, mert kifogy belőle a Pál apostolnál olvasott szeretet (1Kor 13). De elfogy az erő is az emberből, az évek múlásával, lassan gyengébb, öregebb, fáradtabb lesz. Főképp fogy a bizalom is: bizalom az Isten felé, és bizalom az emberek felé. Megrendül sokakban a hit, mert könnyebb feladni, mint utántölteni, megerősödni benne. A Biblia számtalan ilyen esetről ír a régmúltból. Még a legjobbak is meglankadtak, elfáradtak, belefáradtak az életbe. De hányszor érezzük ezt mi is, a mának önmagukkal is meghasonlott figuráinak ömlengései közepedte. De a bölcs szívű ember tudja: mindennek vége lesz egyszer...
Mert a megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan, a mely oknál fogva nem szégyenli őket atyjafiainak hívni, Mondván: Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak, az anyaszentegyháznak közepette dícséretet mondok néked. És ismét: Én csak ő benne bízom; és ismét: Ímhol vagyok én és a gyermekek, a kiket az Isten nékem adott. (Zsid 2,11-13)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy Te vezetsz utamon.
Ámen
