veteranus

2024.11.12 10:34

Nem az a kipróbált, a ki magát ajánlja, hanem a kit az Úr ajánl. (2Kor 10,18)

Az ókorban, amikor támadást indítottak egy város ellen, faltörő kost hoztak fegyverként, amivel betörték a kapukat. Ma a sátánnal állunk harcban, és: "... hadakozásunk fegyverei… erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására” (ld. 2Kor 10,4). Ehhez azonban fel kell vennünk „az Istennek fegyverzetét”. Sőt, soha nem is vethetjük le, mert a sátán nem adja fel. Ő azt akarja, hogy azt higgyük róla, egyenlő az Istennel. Pedig nem az, Egyetlen Urunk a mindenható, mindentudó és mindenütt jelenlévő Isten, Aki bármire képes, bárhol, és bármikor. Nem kérdés tehát az, hogy a sátán félelmetes ellenség, de csak határokon belül van hatalma (ld. Jób 1,12). Pál apostol írta a korinthusiaknak: „Félek azonban, hogy amint a kígyó megcsalta Évát ravaszságával, úgy tántorodnak el a ti gondolataitok is a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől” (2Kor 11,3). A sátán tudja, hogy Krisztus Jézus visszajövetele küszöbön áll, ezért fokozza az ellenállást. Mai világunkat minden nap támadások érik, melyeket véletlen eseteknek vélhetünk. Gyülekezetek, egyházrészek szakadása fenyeget, a keresztyének is depresszióval küzdenek. A Szentírásból tudjuk, hogy van egy láthatatlan világ, és ott háború folyik. Pál azt írja: „a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen”. Nem lehet vállat vonni mondván, hogy: „ez engem nem érint”. Mindannyian eme szellemi harc kereszttüzében élünk, a sátán pedig eltökélte, hogy elpusztít mindent és mindenkit, ami-aki fontos számunkra. Akik figyelmen kívül hagyják ezeket a szavakat, mert azt hiszik, fölötte állnak ezeknek, azt a saját vesztükre teszik. Ha észre sem vesszük, hogy háborúban állunk, akkor reménytelenül vesztesek vagyunk, ráadásul még csak nem is tudunk róla. Nagyon is valóságos harcban vagyunk, az ellenség tapasztalt, felfegyverzett és elszánt. A vereség lehetősége valóságos, tisztában kell lennünk azzal, hogy mi történik. A keresztyének között is vannak azonban, amikor minden őket érő kellemetlen dolgot ennek a harcnak a részeként tekintenek. Ahelyett, hogy elismernék, hogy azt aratják, amit vetettek. Ha korábban elhanyagoltuk a lelki vezetői szerepet a gyermekeink felé, akkor lehet, hogy Isten megengedi nekik, hogy bűnbe keveredjenek. Ha valamiben tisztességtelenül jártunk el, akkor lehet, hogy megengedi, hogy szembesüljünk is a következményekkel. De „… akit szeret az Úr, azt megfenyíti…” Isten fegyelmezése nem fog rajtunk segíteni akkor, ha azt a sátán támadásának véve elhessegetjük magunktól. Még talán hibáztatjuk is az Urat, hogy nem válaszol imádságainkra, vagy nem véd meg, miközben Ő épp a veszélyre figyelmeztet bennünket. A kovács az izzó, képlékeny vasat erős ütésekkel formálja, végül pedig vízbe meríti, hogy megszilárdulva használható acéllá váljon. Ugyanígy tesz Istenünk is. Ha éppen az üllőjére helyez, legyünk hálásak érte, mert Ő úgy gondolja, még megéri foglalkozni velünk.

 „… most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, dicsőségre és tisztességre” (1Pt 1,6-7). 

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy minden nap formálsz engem.

Ámen