veteranus
... hirdessétek Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket. (2Pét 2,9)
Vajon a mondatainkban mennyi hely jut az evangéliumnak? Az önkifejezés, az önmegvalósítás korát éljük, az interneten sokan éreznek leküzdhetetlen vágyat arra, hogy pillanatnyi gondolataikat közzé tegyék. Tömegközlekedési eszközökön, város utcáin járva szinte mindenki a telefonkészülékét nyomogatja. De mennyi hely jut mindebben az Isten szavának? Mennyi idő, szándék, tudatosság van bennünk arra nézve, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük? Napi kommunikációnkban, személyes beszélgetéseinkben vagy írott formában való kapcsolattartásainkban vajmi kevés hely jut erre. A magánélet olykor pikánsabb részleteit viszont minden szégyenérzet nélkül osztják meg emberek egymással. Az Isten szavával kapcsolatban furcsamód sokkal szemérmesebbek vagyunk. Legjobb esetben is úgy gondolkodunk, hogy az evangélium hirdetésének maximum a gyülekezet szűk közösségében van létjogosultsága. Egyetlen Urunk kegyelméről beszélni? Az Általa, ajándékként kapott csodákról, a kezéből nyert csodás gyógyulásokról? Ugyan már, arról miért is beszélnénk. Annak a templom falai között a helye. - gondolják sokan. (Bár azt is érdemes lenne megfigyelni, hogy az istentiszteleti alkalmakra várakozva beszélgetéseinkben mennyi szerep jut az evangéliumnak, és mennyi a helyi pletykáknak...) Mert a ma emberére is igaz, hogy egy Isten alakú űrrel a lelkében születik ugyan, és szüksége van a hitre, a spiritualitásra, hogy ezt az űrt betöltse. Mégis csak kevesen keresik, akarják a hiteles szót. Azt az igaz isteni kijelentést, a teremtés hajnalán életet teremtő Mindenható szavát, amely az örök életre vezet.
Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arczul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: A ki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: A ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre: A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: a kinek sebeivel szógyultatok meg. Mert olyanok valátok, mint tévelygő juhok; de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához. (2Pét 2,20-25)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy minden napon olvashatom szavad.
Ámen
