TT
„Amikor a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van…” (Jn 2,1-11)
Jézus számos helyen nevezi kicsinyhitűnek tanítványait, és inti is őket az aggodalmaskodással szemben. Az aggodalmaskodó ember kérdésével kelünk és fekszünk, amely így hangzik: honnan lesz? Ki sem fogyunk az ilyen jellegű kérdésekből. A tanítványok is rendre beleestek az aggodalmaskodás csapdájába. Hiába voltak jelen a négy- illetve ötezer ember megvendégelésénél, újból okot szolgáltattak az intelemre: „Mit tanakodtok azon, kicsinyhitűek, hogy nincs kenyeretek? Még mindig nem értitek…?” (Mt 16,5-12). De miként a tanítványok, mi is naponként megtapasztalunk hatalmas csodákat, melyek igazán tanulságul kellene, hogy legyenek számunkra, mégis ott az isteni kérdés: még mindig nem értitek? A fent idézett ige a kánai menyegző történetét idézi. A mi gondolkodásunk is itt téves, ha mi sem tudjuk, hogy honnan van mindaz, amit magunk körül látunk. Az életem, a családom, a szeretteim, egyszóval: mindenem? Ha megtanulnánk rutinszerűen naponta kimondani a választ: gondviselő Atyánk kezéből van mindenünk, akkor az aggodalmaskodás helyett a béke érzése uralkodna a gondolatainkon is.
Akkor leszünk mindenre képesek, ha van megbízatásunk és elegendő bátorságunk Istent szaván fogni. (Spurgeon)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm, hogy aggodalmaskodó görcseimben naponként érzem biztatásodat. Életem, és annak minden gazdagsága gondviselésed jele. Erősíts, kérlek, hogy a holnap bizonytalanságait hitem bizonyosságai felől tudjam látni.
Ámen.
