TT
„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (2Pt 2,9)
Az önkifejezés, önmegosztás korát éljük, az internet felületén egyre többen éreznek leküzdhetetlen vágyat arra, hogy gondolataikat közzé tegyék. A város utcáin sétálgatva szinte mindenki a telefonkészülékét nyomogatja vagy beszél rajta. De vajon mennyi hely jut mindebben az Isten szavának? Mennyi idő, szándék van bennünk arra nézve, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük? Napi kommunikációnkban, személyes beszélgetéseinkben, telefonon lefolytatott mondatainkban, írott formában való kapcsolattartásainkban vajmi kevés hely jut erre. Isten szavával kapcsolatban szemérmesebbek vagyunk. Legtöbbször úgy gondolkodunk, hogy az evangélium hirdetésének a gyülekezet szűk közösségében van létjogosultsága. Máshol Isten kegyelméről beszélni? Az Általa, ajándékként kapott csodákról, a kezéből nyert csodás gyógyulásokról, Lelkének vigasztalásáról nem beszélünk. Annak a templom falai között a helye. Így rossz vágányon halad gondolkodásunk, ha az evangélium hirdetését csak a lelkipásztoroknak szánjuk szolgálatként, a bizonyságtétel szolgálati területét pedig kizárólag a templom falai közé akarjuk szorítani. Azért vagyunk a választott nép tagja, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük.
A Biblia nem teológiai rendszer, hanem az üdvösség kézikönyve, a gyermek abc-je és a tudós számára a legmélyebb bölcsesség tárháza. (Spurgeon)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm mindennapi útmutatásod. Segíts, kérlek, hogy az örömhír, ami Rólad szól, hadd legyen minden szavamban hallható, és cselekedeteimben is látható. Így maradhatok választott néped tagja.
Ámen.
