TT
Mózesnek, az Isten emberének imádsága. (Zsolt 90,1a)
A 90. zsoltár kedves zsoltárunk, amit szívesen éneklünk is, ahogy az ószövetségi ember is énekelte a jeruzsálemi Templomban. Hol született ez a zsoltár? Egy ember szívében született meg, az Isten emberének szívében. Csak akkor születhetett meg, amikor már Mózes egészen az Istené volt. Mert volt idő, amikor Mózes nem volt még arra alkalmas, hogy benne imádság születhessen. Annak a Mózesnek, aki elbizakodott gőgös szívvel járt a Fáraó udvarában, annak a Mózesnek, aki haragjában megölte az egyiptomit, a szíve nem volt alkalmas arra, hogy megszülessen benne ez a csodálatos zsoltár. Amikor kész volt ott a pusztában az égő csipkebokornál felajánlani Istennek bűnös életét, akkor alkalmassá tette Isten arra, hogy benne hálaadó ének születhessen. Vajon a mi szívünk már Istené? Bármilyen lelkesen is énekeljük is ezt a zsoltárt, nem jelent Isten előtt semmit az énekünk addig, amíg nem lettünk Övéi teljesen. Oda kell eljutnunk ahova Kálvin János is eljutott: „Szívemet, mint égő áldozatot Neked ajánlom Uram.”
Az Úr Jézus nem egyszer úgy el volt foglalva, hogy evésre sem jutott ideje, de sohasem volt annyira elfoglalva, hogy imádkozásra ne lett volna ideje.
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm, hogy társadul fogadtál. Kérlek, Egyetlen Uram, urald, irányítsd életemet, hogy csak Neked éljek és Téged dicsérjen minden pillanata.
Ámen
