TT
Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék. (1Kor 10,12)
Keresztyén életünk során gyakran jutunk lejtős terepre. Amilyen könnyűnek látszik a lejtős út, éppen olyan veszedelmes is. Veszedelmes azért, mert nehéz rajta megállni. Így aztán megtörténik, hogy a talaj egészen kicsúszik lábaink alól, rohanunk, és végül összetörünk. Sámsont Isten imameghallgatásként adta szüleinek. Szépen is indult az élete, Izrael bírája lett. Egyszer aztán megindult a lejtőn lefelé. Isten néhányszor megkísérelte, hogy megfékezze, de hiábavaló volt. A lejtő vége így van a Könyvben megírva: „És nagy erővel megrándította az oszlopokat, és rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban volt, úgy hogy többet megölt halálával, mint a mennyit megölt életében.” (Bir 16,30) Az utolsó pillanatban ugyan felsírt benne a gyermekkori, fiatalkori imádság kiáltása, de azután mégis összetörte magát a lejtő alján. De ott van a legszomorúbb példa, Júdás összetöretése, a hajdani tanítványnak a lejtőre jutása és lezuhanása a mélységbe: „Ez azután mezőt szerzett ennek a gonosztettnek jutalmából, de fejjel lezuhant, kettészakadt derékban, és egész belső része kifordult.” (ApCsel 1,18) Mit tehetünk ezek után? Azt, amit Pál apostol mondott: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!”
Az Istentől való függés függetlenít az emberektől.
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Uram Igéd segítő fékjét, mely a lejtőn megállított engem. Kérlek, hogy másoknak is sikerüljön általad megállni és felfelé indulni.
Ámen
