TT
Annakokáért mondom néktek, ne aggodalmaskodjatok… (Lk 12,22)
Az aggodalmaskodás is az egyik bűn. Ha aggodalmaskodunk, nem bízunk az Úr gondoskodó szeretetében, noha gyerekkorunk óta megtapasztalhattuk ennek valóságát. Álljon itt ennek igazolására egy rövid történet: „Szerette a munkáját és alapossággal végezte. Tudta, hogy nagyon fontos munka. Söpörte az utcát, lassan söpörte, de megállás nélkül. Minden lépésnél lélegzetvétel, minden lélegzetvételnél söprés. Lépés – lélegzetvétel – söprés. Közben néha azért kicsit megállt, s elgondolkodva maga elé nézett. Aztán megint tovább – lépés – lélegzetvétel – söprés. – Látod, Momo – mondta aztán úgy példaképpen –, ez így van: az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná. Egy ideig hallgatagon nézett maga elé, majd folytatta: – Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni. Gondolkodott egy sort. Aztán tovább beszélt: – Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint csak a következőre. Megint megállt, aztán töprengett, aztán hozzátette: – Akkor örömet okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. – Ismét hosszú szünet, majd a folytatás. – Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről-lépésre végigértünk az utcán.” (Michael Ende: Momo)
Leginkább azzal dicsőítjük az Urat, ha minden szavának hiszünk. (Trudel)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Uram, hogy az örökös aggodalmaskodásomat is megbocsátod. Hitem gyengeségére vall ez. Kérlek, növeld hitem, hogy Benned teljesen megbízva tudjak élni.
Ámen
