Tibor
Mózesnek, az Isten emberének imádsága. (Zsolt 90,1a)
Ez a zsoltár eredetileg imádság volt, később került be a zsidó nép zsoltárai közé, és kezdték énekelni. Csodálatos, hogy ez az imádság idők folyamán énekké lett. Azzal, hogy énekké lett nem szűnt meg imádság lenni. Azért mert az igazi lelki ének tulajdonképpen imádság is. „Aki énekel, kétszeresen imádkozik.” Milyen legyen hát az éneklésünk? Legyen az éneklésünk szárnyalás Istenhez, mint az imádság. A pacsirta vidáman szárnyal, a gólya fáradt, lassú repülésű. A lassú vontatott ének bágyasztóan hat a lélekre, és az igazi magasságokba nem ér el. A vidám lelkes éneklés viszont megnyitja az eget. Hogyan szárnyal az énekünk Isten elé, mint a pacsirta, vagy még mindig gólyaként próbálunk eljutni a Trónus elé?
Inkább imádkozz a szíveddel szavak nélkül, mint szavakkal, de szív nélkül.
Uram, Krisztus Jézus!
Bocsásd meg Uram, gyenge szárnypróbálgatásaimat. Azt is, amikor szárnyalásnak nyoma sincs.
Ámen
