Tibor
„A szeretet … nem rója fel a rosszat.” (1Kor 13,5)
Jókai Annától, a kétszeres Kossuth-díjas írónő elmondta, hogy két gyermeke közül a fiával sokáig nem volt felhőtlen a viszonya, főleg annak kamaszkorában. Mivel egyedül nevelte gyermekeit, a terhek is nagyobb súllyal nyomták a vállát. Kettejük között leginkább az okozta a problémát, hogy fia meg volt arról győződve, hogy az édesanyja mindenben lánytestvérének kedvez, kivételez az ő javára. Többgyermekes családoknál, főleg kamaszkorú gyerekek esetében, ez nagyon is ismerős történet. Azt is elmondta, hogy ő maga soha nem volt egy konyhatündér-fajta háziasszony, csak akkor főz, ha nagyon muszáj, és a gyermekei gyermekkorában sem szeretett különösebben. Egy alkalommal azonban szeretett volna a fia kedvében járni, és kedvencét, madártejet készített. A hűtőben külön polca volt a két gyereknek, mindkettő polcára be is készítette külön tálakban a madártejet, amikor pedig fia hazaért, örömmel újságolta és adta neki. A fia első meglepetésében örömmel vette, a következő mondata viszont az volt, hogy a lányodnak bezzeg egy darab habgaluskával többet tettél a táljába, mert megint csak őt nézed, ösztönösen is neki kedvezel. Jókai Anna erre természetesen elveszítette az örömöt, amivel készítette a finomságot, ezzel együtt elveszítette a türelmét is, szó szót követett, mire a fiú a földhöz vágta a porcelántálat, a madártejjel együtt. Az írónő első gondolata - elmondása szerint - az volt, hogy a partvisnyelet kettétöri a fiú hátán – mégis ő a szülő, mit képzel magáról ez a gyerek. De aztán megszállta egy isteni békesség, egy Lélektől eredő nyugalom és csak annyit mondott: ’Fiam, amit most tettél, néhány év múlva nagyon meg fogod bánni’, majd bezárkózott a szobájába. Másnap reggelre nyoma sem volt a konyhában az előző esti veszekedésnek, és aztán hosszú évekig nem is ejtettek szót az egész történésről. A fiúból később az édesanya legnagyobb segítsége lett, viszonyuk rendeződött. Majd néhány évvel ezelőtt – vagyis évtizedek múltával – egy őszinte, „lelkizős” beszélgetés közepette a fiú megkérdezte az írónőt: ’Anya, emlékszel még a madártejes történetünkre?’ Jókai Anna úgy fogalmazta meg magáról, hogy ő bizony nem az az ember, akit gyakran megszállna valami jótét lélek, egyfajta nagylelkűség. De ez az az eset volt. Meghallotta a kérdést, és persze hogy emlékezett, mégis ennyit válaszolt: ’Milyen madártejes történetre? Nem emlékszem semmire.’ És érezte, hogy valami utolsó nagy tehertől szabadult meg a lelke. Te is, én is tudnánk nagyon hasonló történeteket felidézni, amikor a hétköznapok során szeretetünknek megannyi alkalommal párosulnia kell nagylelkűséggel, megbocsátással. Amikor talán csak emberi nagylelkűségtől vezérelve, talán hitünk parancsának engedelmeskedve, Lélektől vezérelve, talán Krisztus alázatára, aláhajlására emlékezve, de engedünk, háttérbe húzódunk, elhallgatunk. Mert nincs az a szülő-gyermek kapcsolat, vagy éppen házastársi viszony, ahol mindig rózsaszín felhőcskék úszkálnak, ahol a gyerek mindig szót fogad, ahol a szülő mindig türelmes, ahol mindig van idő és kedv beszélgetni egymással. A cselekvő és gyakorló szeretet azonban tudja, mikor kell lemondania a maga igazáról. A szeretet nem rója fel a rosszat. A szeretettől vezérelt "feledékenység" emlékeztethet Isten megbocsátásának véghetetlen voltára. Ha ő nem rója fel számtalan botlást, ha bűneink sokaságát háta mögé, a tenger mélyére veti, miért akarnánk mi másképpen cselekedni?
Igen rövid parancsot kaptál: szeress, és tégy bármit, amit akarsz. Ha hallgatsz, szeretetből hallgass; ha kiáltasz, szeretetből kiálts; ha korholsz, szeretetből korholj; ha kímélsz valakit, szeretetből kíméld; a szeretet gyökere legyen meg benned, s ebből a gyökérből csak jó fakad. (Augustinus)
Uram, Krisztus Jézus!
Bocsásd meg, hogy sokszor éppen olyan dolgokban éles a memóriám, melyekben inkább engednem, elengednem kellene. Segíts, kérlek Lelked erejével, hogy mások bűneivel, gyengeségeivel szemben ugyanolyan elnézést tudjak gyakorolni, ahogyan Te is megbocsátasz nekem naponként.
Ámen.
