Tibor
Uram, szabadító Istenem, hozzád kiáltok éjjel-nappal. Jusson hozzád imádságom, figyelj esedezésemre! (Zsoltárok 88:2-3)
Nagy nyomorúságot hordozó ember szavai ezek. Ezt onnan tudjuk, hogy éjjel-nappal kiált az Úrhoz. A nyomorúság általában közelebb visz Istenhez. Legyen szó személyes életünk testi-lelki fájdalmáról, vagy hozzánk igazán közel álló ember szenvedéséről, a legjobb, legbölcsebb, amit tehetünk az az imádság. A zsoltáros önmagáért könyörög: Istentől vár szabadítást. Ki mástól is várna – kérdezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy olykor bizony még a nyomorúságainkban sem az Úr az első, akit felkeresünk. Pedig a hívő ember életének alapja, segítségének forrása, nyomorúságaiban menedéke egyedül az Úr. Az Úristen nem mindig válaszol azonnal. Az alapige második mondata arra utal, hogy mennyire türelmetlen tud lenni az ember, ha nem akkor jön Isten segítsége, amikor éppen mi szeretnénk. Azt érezzük ilyenkor, hogy nem válaszol imáinkra az Úr? Higgyük el, nem hagyja könyörgéseinket válasz nélkül, Ő soha nem feledkezik meg rólunk.
A szenvedések lehántanak az emberről minden kölcsönvett hitet, és arra kényszerítenek bennünket, hogy mindenki a saját maga forrásából merítsen. A bajok közepette minden mesterséges támasz kidől, és az ember nem támaszkodhatik több hitre, mint amennyi saját magának van. (Fosdick)
Uram, Mennyei Atyám!
Hálás vagyok Neked azért, mert minden élethelyzetben kereshetlek. Jöhetek gondjaimmal, nyomorúságaimmal és Te meghallgatsz és válaszolsz nekem. A Te közelséged megnyugtató tudat bennem.
Ámen
