Tibor
Akkor bement Dávid király az ÚR színe elé, leült és ezt mondta: Ki vagyok én, URam, Istenem, és mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig? (1Krón 17,16)
Dávid bemegy a sátorba, leül, és kifakad belőle a szerető apa (Isten) előtt ülő gyermek (Dávid) tiszta, szép hálaadása: „Ki vagyok én, Uram, Istenem, és mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?” A párhuzamos feljegyzésben, Sámuel második könyvében is ezt találjuk: Dávid „leült” az Úr színe elé. Nem „letérdelt”, nem „leborult”, hanem: „leült”. Van ennek a jelenetnek egy nagyszerű volta. Dávid, a legmélyebb tiszteletadás mellett is természetesen viselkedhetett: azt érezhette az Isten jelenlétében, mint ma, az a gyerek, aki bekopog az apjához, leül mellé és azt mondja: Apa, szeretnék mondani valamit. A mi, Jézusban Atyánkká lett Istenünk, Dávidnak őriző Pásztora, ezen a kis jeleneten keresztül, valami olyan hangulatba enged betekintést, amit, mi sokszor komor reformátusként azt hisszük, hogy nem élvezhetünk. Nem viselkedünk természetesen, pedig: megtehetnénk. Ezért halt meg Jézus. Miért is fosztanánk meg magunkat az Istennel rendezett kapcsolat felszabadult örömétől? Üljünk hát oda az Atya lábaihoz, és rosszalkodó, de bocsánatot kérő gyerekként, beszélgessünk Vele minél gyakrabban.
A lélek legmélyének békéje érdekében vállalni kell a lélek felszíni rétegeinek viharait. (Dévény István)
Uram, Mennyei Atyám!
Köszönöm, hogy lábaidhoz ülhetek én is Atyám. Jó nekem ott lenni és szívemet teljesen kiönteni, útmutatásodat elkérni.
Ámen
