Tibor
„Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása” (Zsid 1,3)
„A játszótéren játszó gyerek újból és újból kiszaladt a padon üldögélő apjához és két kis kezébe fogva apja arcát újra és újra maga felé fordította, hogy csak rá figyeljen, csak őt nézze játék közben. Csupán akkor nyugodott meg, amikor ez a vágya teljesült, és láthatta a szeretett arcot.” Egy jól ismert, szeretett ember láttán megtapasztaljuk a jelenlét gyógyító erejét. Nyugodtak leszünk, mint a gyermek apja arca előtt. Szétszórt lényünk összeszedetté válik, gondolataink rendeződnek. Érezzük, hogy éppé, teljessé válunk, kereső nyugtalanságunk lecsillapul. Még csukott szemmel is látjuk, érezzük a másik jelenlétét, mint védelmező, otthont adó odahajlást. Ha a szeretet fénye és sugara megérint bennünket akár imádságban, akár egy ember közelségében, nagy örömben vagy mély fájdalomban, akkor a sivár vigasztalanság vigasszá, az értelmetlenség értelemmé, az elhagyatottság otthonná válhat.
Nem helyzetváltozásra, hanem a szív megváltozására van szüksége a bűnösnek. (Spurgeon)
Uram, Krisztus Jézus!
Megnyugtat engem, ha arcod velem jön a napi feladatok, küzdelmek, örömök, nyomorúságok közé.
Ámen
