Tibor
Krisztussal együtt megfeszíttettem. (Gal 2,20).
Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai. (1Kor 12:27)
Krisztus teste az egyház. Az egyház pedig olyan, amilyenné a tagok teszik. A tagok azonban könnyen válnak passzívvá, elkényelmesedetté, kirekesztővé, sok esetben fásulttá. Vagy kegyeskedők és „osztják az észt”, megitélik azt a kevés embert, aki odaszántan próbál fáradozni az Úr ügyéért. Hogy ez milyen helyzet? A futballból vett példával: „Minden focicsapatban jól jönne az az ember, aki kiváló csatár, de hátvédnek vagy kapusnak is tökéletes, sosem hagy ki egyetlen helyzetet sem, és semmilyen szabálytalanságot nem követ el. Az egyetlen gond az, hogy nehéz rávenni, hogy letegye a szotyit, és lejöjjön a lelátóról a pályára!”
Az gyülekezet, melynek tagjai vagyunk, milyen közösség? Ha kritikát akarunk megfogalmazni, először önmagunkal kezdjük. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen a személyes hozzáállásunk Isten ügyéhez! A jó példa éppen úgy ragadós, mint a rossz. Tőlünk mit látnak embertársaink?
Senki sem lehet egységben addig Jézus Krisztussal, amíg nem kész arra, hogy bűnein kívül a dolgok egész szemléletét is átadja. Ha Isten Lelkétől születtünk, akkor először elengedünk, azután megragadunk. Ennek első mozzanata minden igényünk feladása. Az Úr nem azt akarja, hogy jóságot, kitartást, becsületességet vigyünk neki, hanem a valóságos, igazi bűneinket; ez minden, amit elvehet tőlünk. És mit ad értük cserébe? Valódi, igazi igazságosságot. Azonban fel kell adnunk minden jogcímünket arra, mintha lennénk valakik és igényt tarthatnánk Isten kíméletére.
Akkor azután megmutatja Isten Lelke, hogy mit kell még odaadnunk. A magunkhoz való igényünket minden formájában oda kell adnunk. Készek vagyunk-e átadni ragaszkodásunkat mindahhoz, amink van: hajlamainkhoz és általában minden máshoz, hogy teljesen azonosuljunk Jézus Krisztus halálával?
Mielőtt lemondunk valamiről, keserű, kínzó csalódottság fájdalmán kell átesnünk! Amikor valaki valóban úgy látja magát, amint az Úr látja őt, akkor nem testének bűnei rémítik meg a legjobban, hanem szívének kevély büszkesége épp Krisztus Jézussal szemben. Amikor az Úrnak világosságában látja meg magát, eltölti szívét a szégyen, a kétségbeesés, mert meggyőződik saját mélységes bűnösségéről.
Ha az átadás kérdésével állunk szemben, menjünk csak át a válságon, adjunk oda mindent és Isten alkalmassá fog tenni mindarra, amit kíván tőlünk. Mit is? Elsőrendüen azt, hogy legyünk az Ő tanítványai. A kereszt elsősorban nem a vidámság, hanem a fájdalom és a szenvedés jele. Ha azt mondjuk valakire: “Na, neki is megvan a maga keresztje!” -, akkor azt kívánjuk hangsúlyozni, bizony nem könnyű az ő élete sem…
Hitvallás nélküli szekták szívesen magyarázzák az igét úgy, hogy minden “igazi” krisztuskövetőnek meg kell tagadnia apját-anyját, egész családját. Fel kell adnia addigi teljes szociális kapcsolatrendszerét, kizárólag csak azokkal érintkezhet, akik szintén “betérnek” az adott, “egyedül üdvözítő” gyülekezetbe. A figyelmüket elkerüli azonban egy fontos dolog: Jézus a tanítványságról szól, amely jóval több, mint az Ő egyszerű követése! A Mester ugyanis nem azt mondja, tegyetek tanítvánnyá minden egyes embert, hanem azt: “Tegyetek tanítvánnyá minden népeket!” A nép (a gyülekezet) “tanítványsága” azt az apostoli elkötelezettséget jelzi, mely törekszik megvalósítani az isteni igazságosságot már itt a földi életben.
A krisztuskövető ember feladata az Isten szeretetének naponkénti megélése embertársai között, nemkülönben a helyes irány mutatatása az ő mécses-életével. Kedves vezetők, hogyan is álltok ezzel?
Aki nem gondolja át alaposan, és nem veszi számba, hogy mit bír el, mit bír ki, az nem tudja majd befejezni a maga tornyát! Aki tehát nem készül fel a tudatos kereszthordozásra, azaz nem küzdi meg imádságban is, hogy mi is az ő személyes része az Isten országának földi építésében, az előbb vagy utóbb, de biztosan közössége terhére lesz, gyülekezete megszenvedi egyéni harmóniájának hiányát. Emiatt elcsúszik, elbukik, vele együtt tartó társaival egyetemben! Ezért különösen fontos eldönteni magunkban, nem kerülhetjük ki a kérdést: mit is akarunk Jézus közelében, egyáltalán akarunk-e valamit?
Mennyei Atyám! Bocsásd meg, ha másokat kritizálok. Köszönöm a gyülekezetet, melynek tagja lehetek. Imádkozom azért, hogy növekvő közösség legyen a mienk.
Ámen
