Tibor
Tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól. (Jakab 1:27)
Az öreg néni magányosan élt egy nagy sorház negyedik emeleti kis lakásában. Senkije sem volt. Nem tudta már egyedül megmászni a lépcsőket, lift pedig nem volt a házban. Így hát kényszerű bezártságban élt, s minden nap hosszú órákat ült az utcára néző ablakban, vágyakozva nézte a "lenti társas életet", amelynek élvezetétől ő meg volt fosztva. Először egy kiskanalat dobott ki az ablakon. A járókelő, aki előtt megcsörrent a kanál, megdöbbenve kapta föl a fejét, és meglátta az ablakban az integető öregasszonyt. Némileg bosszankodva vette föl a kanalat, felvitte a negyedik emeletre és becsöngetett a kis lakásba. Néhány nap múlva egy hajkefe röpült az utcára, egy hét múlva pedig egy fél pár papucs. "Megőrült ez a szerencsétlen asszony!" - gondolta a szembe szomszéd, akinek persze feltűnt, hogy az utcáról emberek mászkálnak fel a nénihez, hogy visszaadogassák a kidobált holmijait. Fel is hívta a rendőrséget, akik ki is jöttek, és felgyalogoltak a nénihez. Ő széles mosollyal nyitott ajtót, kávéval kínálta a rendőröket, leültette őket kényelmes foteljaiba. A rendőrök megdöbbenve tekintgettek egymásra. Egyikük végül megkérdezte: Miért tetszik ezt csinálni? Miért kell a használati tárgyait az utcára dobálni? - Tudja, kedveském! Ha ezt nem csinálnám, hetekig senki rám se nyitná az ajtót! – felelte elkomolyodva a kis öregasszony.
Ez a történet gondolkodtasson el bennünket: nem felejtettünk el valakit? Nem kellene meglátogatnunk valamelyik családtagunkat, barátunkat, ismerősünket? Ha Isten a szívünkre helyez valakit, nem tudjuk lerázni a felelősségünket, nem tudjuk csak ideiglenesen elnyomni a lelkiismeretünk hangját. De sokkal bölcsebb és Istennek tetsző magatartás, ha rászánunk egy kis időt, és meglátogatunk valakit, aki éppen arra vár, ha valaki rányissa az ajtót. Figyeljünk embertársainkra, szomszédainkra, munkatársainkra. Vegyük észre a rászorulókat, hallgassuk meg a másikat!
Uram, Krisztus Jézus!
Annyit rohanok és vállalok magamra, hogy bizony nem jut elég időm arra, hogy meglátogassak embereket, akik mellé engem (is) odahelyeztél. Tudom, Neked az a tetsző dolog, ha elmegyek másokhoz és időt, energiát szánok a velük való kapcsolat ápolására és ezzel a Rólad való bizonyságtételre.
Ámen
