Tibor
Péter ekkor így szólt hozzá: Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen. (Máté 14,28)
Amikor elhatározzuk, hogy Péterhez hasonlóan kilépünk a csónakból, elgondolkozhatunk, vajon, mi lehet a saját csónakunk? A csónak sok minden lehet. Mi a kényelem, biztonság és vigasz helye számunkra? Lehet, hogy alapjában véve ez egy nyomorúságos hely, de már annyira kényelmesen befészkelődtünk a saját nyomorunkba, hogy már akkor sem tennénk ellene semmit, ha módunkban állana. Lehet, hogy már teljesen hozzászoktunk ahhoz, hogy rosszul működnek a dolgok. Az a szomorú, hogy a legtöbb ember behódol a félelemnek, a világi ostobaságoknak, és megrekednek életük egy bizonyos szintjén. Lehet, hogy a csónakunk azokat az embereket jelenti, akiknek a jó tetszését szeretnénk elnyerni, akik uralkodnak minden döntésünkön, és akik magukhoz akarják láncolni az életünket. Lehet, hogy annyira függünk az embereknek való tetszéstől, hogy még azt is megengedjük, hogy mások irányítsanak, és túlságosan félünk konfrontálódni, valamint szembekerülni velük. A kis nyomorúságos csónakban fogunk üldögélni, boldogtalanul életünk hátralévő részében? Vagy készek vagyunk azt mondani: „Elég volt, inkább kiszállok innen és szerencsét próbálok, minthogy tovább maradjak!”
Pénzhiányban szenvedni kellemetlen, betegségben sínylődni fájdalmas, barát nélkül lenni szomorú, rossz hírbe keveredni kétségbeejtő, de Krisztus nélkül lenni a legborzasztóbb hiány a földön. (Spurgeon)
Uram! Ha félek is Benned bízom. Eléd teszem félelmeimet, hogy Te adj megnyugvást, békét lelkemnek.
Ámen
