Tibor
Akik bálványokhoz ragaszkodnak, mind szégyent vallanak, mert maguk a mesterek is csak emberek. (…) Aki hamuban gyönyörködik, azt félrevezeti a saját megcsalt szíve. (Ézsaiás 44:11.20.)
Isten szemben a bálványokkal „Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.”/Zsolt. 23,2/ Ő nem a semmit sem érőt kínálja nekünk, hanem az osztályon felülit. Mindig többet és nagyobbat, mint amit el tudunk képzelni Róla. Tehát ne a látásunkat, ne az akaratunkat, sajátos képzelgéseinket, hanem a hitünket kezdjük el használni. A hitünket, mely egyértelműen tanúsítja azt, - ha nem a magunk módján „vallásoskodunk”, - hogy Isten nem valahol a sor végén kap helyet bennünk, hanem a legelső pozícióba kerül. A szívünket ugyanis nem bálványgyártásra kaptuk, hanem arra, hogy az Úré legyen! „Szívemet hozzád emelem és benned bízom Uram” mondja a 25. zsoltárunk első verse. Isten nélkül, feloldódás és halál vár az emberiségre. Ránk, akiknek állítólag nincs képünk Istenről. De ez tényleg így van? Nem! Mert ez az utolsó helyre száműzött Teremtő, az idők teljességében megjelent Fiában, Jézus Krisztusban, láthatóvá lett és a Bibliából - Isten kijelentéséből - láthatjuk meg. Akkor is, ha gyászolunk, ha támadnak bennünket és akkor is, ha emberileg nincs kiút az életünkben. Akkor is! Mert nem hamuban, hanem az Úrban gyönyörködünk, akiről tudjuk, megadja szívünk kéréseit!
A jó vezető pontosan olyan, mint egy kertész: felelősséget kell vállalnia azért, amit elültetett. Néha ki kell kapálnia a vadhajtásokat, de a jövőért dolgozik, azokért a gyümölcsökért, amelyek majd később fognak megérni. (Nelson Mandela)
Uram! A szívemet átadom én, leteszek mindent lábad elé.
Ámen
