Tibor
Akik bálványokhoz ragaszkodnak, mind szégyent vallanak, mert maguk a mesterek is csak emberek. (…) Aki hamuban gyönyörködik, azt félrevezeti a saját megcsalt szíve. (Ézsaiás 44:11.20.)
Mai Igénk bizony könnyen megtévesztheti a ma emberét. Jelesül, hogy bálványimádás és kéz alkotta szobrok határtalan tisztelete, mondhatni imádása Ézsaiás próféta korának és egyáltalán az ókornak volt a bevett szokása. Talán egyből az juthat eszünkbe, hogy bálványokról beszélni 2016-ban finoman szólva sem aktuális. Anakronizmus, azaz korhoz nem illő dolog. De vajon tényleg így van-e? Vajon tényleg felesleges dolog beszélni bálványokról és bálványozásról jelenünkben. Erről (is) beszélgettünk a csütörtöki Bibliakörön. Hadd emeljem ki Kálvin János egyik gondolatát e tekintetben, amit a reformáció századában (és nem az ókorban) így fogalmaz: „Az ember szíve bálványgyártó műhely.” Ebben a műhelyben pedig megállás nélkül folyik a gyártás. Tehát nincs leállás. Az ember szívében folyamatosan „képződnek” azok a teremtmények, hiedelmek, melyeknek a világon semmi közük nincsen Istenhez, templomhoz, vagy éppen a Szentíráshoz. Igen, a mában, ahol sok az olyan önmagát elhívott vezetőnek tekintő ember, aki szó szerint hányja a keresztet... Isten maga fogalmazta meg a talán sokakat megdöbbentő gondolatot: Csalárdabb a szív mindennél… (Jer 17:9) Hiszünk-e az Úrnak? Vagy áltatjuk magunkat?
Szabad-e, ha csak egy pillanatunk van is egy ember megmentésére, halogatnunk a segítséget? (Hoffmann)
Tiszta szívet teremts bennem egyedüli reményem, Istenem, mely csakis Érted, és amely Rád hangoltan él.
Ámen
