Tibor
Legyen meg a te akaratod. (Mt 6:10)
Hányszor imádkozzunk el mai Igénket, mégis sokszor úgy gondoljuk, hogy a mi akaratunk jobb, mint Urunké. Mert mi jobban tudjuk, mint Ő. Vagy mégsem? Segítsen a következő kis történet mindezt helyre tenni magunkban:
Lent a verőfényes délvidéken két szerzetes olajfát ültetett.
- Istenem - így imádkozott az egyik - küldj jó kiadós esőt, hogy a fácska gyökeret verhessen.
Isten meghallgatta a kérését. Azután így imádkozott:
- Istenem, most küldj napsütést!
Úgy lett. Azután kérte, hogy jöjjön a dér, hogy megszilárduljon a fácska kérge. S valóban, belepte a fát az ezüstös dér - és erre a fa elpusztult. Felkereste szerzetestársát és szomorúan elbeszélte neki, hogy mi lett a fával.
- Hogy lehet az, hogy a te fácskád friss és virágzik? Mit csináltál vele?
- Én a fácskát egészen az Isten kezébe helyeztem - felelte a társa. - Azt gondoltam, hogy Isten, aki a fákat teremtette, ő tudja a legjobban, hogy mire van szükségük. Nem adtam tanácsokat Istennek, hanem csak azt mondtam:
- Atyám, a te gondjaidra bízom ezt a fácskát!
Az Isten iránti hála nem egyéb, mint elismerése annak, hogy Ő az, aki ad, és mi csak elfogadjuk Tőle.
Uram! Hányszor hiszem azt, hogy én mindent nagyon jól tudok. Na, jó, ha nem is mindent, de elég sok mindent. Aztán nagyokat csalódok önmagamban, végességemben, korlátaimban. Köszönöm, hogy arra akarsz nevelni, hogy benned bízzam és rád bízzam életem dolgait. A kicsiket éppen úgy, mint a nagyobbakat. Áldalak érte! Ámen
