Tibor
„És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam! Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! …Mert ez az én fiam… elveszett, és megtaláltatott.” (Lukács 15: 21-22, 24)
Elfogadtatni magunkat másokkal. Folyvást úgy érezzük, erre kell törekednünk? A munkahelyen, a barátaink között, és még otthon is azon dolgozunk, hogy elnyerjük azt az elismerést, amire szükségünk van? Arra törekszünk, hogy meggyőzzük az embereket arról, hogy megérdemeljük-e a fizetést, a barátságot és a szeretetet. Van-e ebből kiút? Jobb, ha tudjuk: van! Kegyelemnek nevezik. Meg nem érdemelt kegyeltség és elfogadás. Csak egyetlen helyen találhatjuk meg – Isten szívében. Isten kegyelmét a tékozló fiú története ábrázolja legjobban. Manapság kevés emberre van olyan hatással a történet, mint azokra a zsidókra, akiknek Jézus elmesélte. Az ő mércéjük szerint a tékozló fiú a létező egyik legaljasabb tettet követte el. Nem csupán kihasználta az atyját, és eltékozolta az örökségét, de elhagyta Izraelt, és egy idegennel kötött szövetséget – aki ráadásul disznókat tenyésztett. Ennél lejjebb már nem is süllyedhetett volna. A szemükben a fiú lázadása olyan komoly volt, hogy az atyja nem tehetett mást, mint hogy kitagadja. De ő nem ezt tette. Tárt karokkal fogadta bűnbánó fiát. Kegyelemmel – ki nem érdemelt kedvességgel, jóindulattal – fordult feléje, és ennek forrása nem a fiú viselkedése, hanem az atya szeretete volt. Legközelebb, amikor azon kapjuk magunkat, hogy megpróbálunk helyrehozni valamit Isten előtt, és azon dolgozunk, hogy elnyerjük a jóindulatát, akkor engedjük, hogy a tékozló fiú története szabaddá tegyen ebben bennünket. Emlékeztessen ez a történet arra, hogy a mennyei Atyád tárt karokkal fogad. A megigazultság palástját adta ránk, pecsétgyűrűjét húzta a kezünkre, és a fiúság saruját húzta a lábunkra. Méltatlannak érezzük magunkat minderre? Isten nem a mi méltó voltunkra alapozta a kapcsolatát velünk, hanem a szeretetére. Nem kell azon erőlködnünk, hogy elfogadjon bennünket, Ő már elfogadott.
Meg kell látnom, hogy a világon mindennél nagyobb az én bűnöm, hogy megérezhessem, hogy még ennél is ezerszer nagyobb a kegyelem. (Ravasz László)
Uram! Szereteted és kegyelmed az égig ér és köszönöm, hogy én is bőségesen részesülök belőle.
Ámen
