Tibor
Abban az időben Ezékiás halálosan megbetegedett. Ézsaiás próféta, Ámóc fia elment hozzá, és ezt mondta neki: Így szól az ÚR: Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben! Ezékiás pedig arcát a fal felé fordította, és így imádkozott az ÚRhoz: Ó, URam, ne feledkezz meg arról, hogy én híven és tiszta szívvel éltem előtted, és azt tettem, amit jónak látsz! És Ezékiás keservesen sírt. Ézsaiás még a város közepére sem ért, amikor így szólt hozzá az ÚR igéje: Menj vissza, és mondd meg Ezékiásnak, népem fejedelmének: Így szól az ÚR, atyádnak, Dávidnak Istene: Meghallgattam imádságodat, láttam, hogy könnyeztél. Én meggyógyítalak, három nap múlva már fölmehetsz az ÚR házába. Megtoldom napjaidat még tizenöt évvel. Asszíria királyának a kezéből pedig kiszabadítlak téged meg ezt a várost, és pajzsa leszek ennek a városnak önmagamért és szolgámért, Dávidért. (2Kir 20,1-6)
Ugyan, melyikünk számolna azzal, hogy – mondjuk: most olvasás közben – valaki bekopog hozzá és bejelenti azt, amit Ézsaiás próféta akkor, a jeruzsálemi királyi palotában Ezékiás királynak: „Rendelkezz házadról” – vagyis: írd meg a végrendeletedet -, „mert meghalsz, nem maradsz életben!” Nem! Élni akarunk. „Még, legalább 50 évet” – mondja a huszonéves fiatal. „Még, legalább 30 évet” – mondja a középkorú kortársam. „Még, legalább 10 évet” – mondja az idősödő testvér. Utána, beszélgetésink során, általában nem számmal, hanem eseménnyel jelölik meg a testvérek a remélt idő hosszát. „Az unokám ballagását, aztán: esküvőjét, utána: a dédunokám születését szeretném még megérni.” Mindig van egy szerény „következő” dátum. És miért is ne lenne? Az ember élni akar. Mit tett Ezékiás? Hátat fordít a hírvivőnek, Ézsaiás prófétának, „arcát a fal felé fordította… imádkozott… és keservesen sírt.” Igazságos az Isten? Ezt teszi vele? Nem érti, semmit sem ért. Ez nem fair. Mit tett Ezékiás ebben a helyzetben? Mit tesz az, aki Isten közelében él? Mi az első teendője, amikor az érthetetlen, sőt méltánytalannak ítélt ténnyel áll szemben? Imádkozik! Ez az első. Ezékiás „arcát a fal felé fordította… imádkozott… és keservesen sírt.” Mit csinált? Sírt! Mikor vettük kéréseinket annyira komolyan, hogy sírva imádkoztunk? Ezékiás sírt. Mit is kért? Nem egészséget, nem gyógyulást, hanem: „Ó, Uram, ne feledkezz meg arról…”. És arra hivatkozik, milyen tiszta életet élt előtte. Kettejük; Isten és az ő múltját eleveníti fel és sír.
Hát rajta! Sírtál már úgy, hogy a végén kacagtál? Még könnyes volt a szemed, de a félelem elmúlt. Isten maradt, és az áldott nevetés…
Mennyei Atyám! Köszönöm Neked életem áldásait, próbáit és általad elrendelt földi hosszúságát is. Segíts, jól élnem a Tőled kapott lehetőségeimmel!
Ámen
