Tibor
Krisztussal együtt megfeszíttettem. (Gal 2,20).
Senki sem lehet egységben addig Jézus Krisztussal, amíg nem kész arra, hogy bűnein kívül a dolgok egész szemléletét is átadja. Ha Isten Lelkétől felülről születtünk, akkor először elengedünk, azután megragadunk. Ennek első mozzanata minden igényünk feladása. Az Úr nem azt akarja, hogy jóságot, kitartást, becsületességet vigyünk neki, hanem a valóságos, igazi bűneinket; ez minden, amit elvehet tőlünk. És mit ad értük cserébe? Valódi, igazi igazságosságot. Azonban fel kell adnunk minden jogcímünket arra, mintha lennénk valakik és igényt tarthatnánk Isten kíméletére. Akkor azután megmutatja majd Isten Lelke, hogy még mit kell odaadnunk. A magamhoz való jogigényemet minden formájában oda kell adnom. Kész vagyok-e átadni ragaszkodásomat mindahhoz, amim van: hajlamaimhoz és általában minden máshoz, hogy teljesen azonosuljak Jézus Krisztus halálával? Mielőtt lemondunk valamiről, keserű, kínzó csalódottság fájdalmán kell átesnünk. Amikor valaki valóban úgy látja magát, amint az Úr látja őt, akkor nem teste utálatos bűnei rémítik meg legjobban, hanem szívének iszonyú büszkesége Jézus Krisztussal szemben. Amikor az Úr világosságában látja meg magát, eltölti szívét a szégyen, az utálat és a kétségbeesés, mert meggyőződik saját mélységes bűnösségéről. Ha az átadás kérdésével állunk szemben, csak átmegyünk a válságon, oda adunk mindent és Isten alkalmassá fog tenni bennünket mindarra, amit kíván tőlünk.
Szabad emberek szeretnénk lenni? Szabad megbocsátanunk, elsőként mondani: Ne haragudj. Szabad a másikat homlokon csókolnunk, ha az el is húzza az arcát. Szabad egy kicsit lemaradnunk, ha az a másik elébünk akar kerülni. Menjen hát, mennyivel ér hamarabb oda? (Gyökössy Endre)
Mennyei erőddel ébred az élet, önkéntelenül isTéged dicsér.
Hangok és illatok, színek zenélnek, Rád mosolyog most minden, mi él.
Kicsiny erőmmel én is dicsérlek, ébredő hittel áldalak Téged,
Mert velem vagy, és örömöt adtál, távlatot társz fel: tovább a tavasznál.
Ámen
