Tibor

2015.01.14 21:55

Presbiteri vezetésű-e a Magyarországi Református Egyház?

A kérdés megválaszolásához először vegyünk számba egy történeti kitekintést. Mi is egyáltalán a kybernetika? Mit takar a fogalom: teológia és az egyház viszonyának problematikájában, az egyházkormányzás, az egyházalkotmány, „a gyülekezetépítés tudománya”, rend és hitvallás egysége kontextusában? (Világi meghatározásban a kibernetika az információ-átadást, és annak rendszerét jelenti.)

   Magyarországon a sajátos történelmi folyamatok eredményeként más az egyházvezetés fogalmának már a használata is a közéletben és a közegyházban aszerint, hogy milyen politikai színezettel bír. Még ma is, több évvel, sőt évtizeddel a rendszerváltás után. Sokak szerint református egyházunk megújulásának mintegy záloga a „demokratikus” megújulás.

   Nos, egyházunkban nem a demokráciának, hanem sokkal inkább a theokráciának kell érvényesülnie.

 „Az egyház kormányzása csak az Ige (Isten kijelentett üzenete) és az egyház (mint a Krisztus teste) összefüggésében nyer értelmet. Az egyházkormányzás Isten Igéjén alapszik. Az egyház, mint bármely más társadalmi szerveződés, „nem lehet meg rend és vezetés nélkül”, de az egyház külső formájában is érvényesülnie kell Krisztus akaratának. A reformátori teológia alapfelismerése köszön itt vissza, miszerint az egyház hitvallása és rendje a legszorosabban összetartozik. Az egyház kormányzása nem szociális elveken, demokratikus igényeken, hanem az Isten Igéjének való engedelmességen alapul”.^1[1]

   Mekkora különbség a kettő között: kormányzás és igazgatás! Diakónusként megismerhettem a szociális ellátórendszer anomáliáit, világi analógiákat az egyházvezetésbe „bevinni” már csak emiatt is mellőzendőnek találom. Az igaz, hogy a rendszerváltást követően megnyíltak lehetőségeink a kultúra, az oktatás, társadalmi missziók, és persze a szeretetszolgálat területén is, de a világi struktúrák szolgai másolása több, mint vétek. Gyakorlati példák sora saját környezetünkben bizonyítja, hogy sokszor nem jó úton haladunk. Milyen az a presbiteri gyűlés, ahol személyeskedő hangvételben olyan testvérek is bátran mindenféléhez hozzászólnak, akik a testületben még tanácskozási joggal sem bírnak?

A törvényi hierarchiáról nem is kellene szót ejteni, ha legalább a presbiterek ismernék egyházunk törvényeit! (Nem születhetnének olyan döntések, melyek felettes szabályoknak nem felelnek meg.)

Elvárható-e ez? Mindenképpen. Ellenkező esetben a Presbitérium ülése lesilányul valamiféle „lakógyűléssé, vagy mondjuk közmeghallgatássá”, semmiképpen nem Istentisztelet-i jellegű lesz.

 „Ebből is látszik az, amit Ravasz így fogalmaz meg: „a kybernesis nem cél, hanem eszköz, de mint eszköz nélkülözhetetlen.” Az egyház kormányzása Krisztus akaratának érvényesítése – az egyház minden életmegnyilvánulásában (legyen az misszió, diakónia, tanítás vagy fegyelmezés). A kybernesis az az idegpálya, amely a központ akaratát az egyes szervekre átviszi. Kybernesis nélkül az egyház teste szélütött, béna. – Sőt, a rossz kybernesis az egyház életműködését akadályozza meg, és sokszor azért erőtelenedik meg az igehirdetés és veszti hitelét a pásztori munka, mert rossz az egyház kybernesise.[2]

A fegyelmezés az egyházi szolgálatnak az a szegmense, ami a kulcsok hatalmának gyakorlásával a bűnbocsánat hirdetését jelenti, és ezt a pásztoroknak a presbiterekkel együtt kell végezniük. Semmiképp sem a kirekesztés, netán megtorló módon történő büntetés a célja, sokkal inkább irányul arra, hogy a tévelygő a közösséghez visszataláljon; az Isten felénk sugárzott irgalma nyilvánvaló legyen.

Az egyetemes egyházon belüli hatalom és a hozzá kapcsolódó kompetenciák megítélése egyidős magával az egyházzal. A protestantizmus megjelenésével, különösen Kálvinnál, átalakult a tisztségek értelmezése, sőt, eredete is. A különböző tisztségek feladata az Ige szolgálata, a tisztségre való felhatalmazás Isten Igéjéből ered. A tisztségek betöltői emberek, de szolgálatuk Isten rendelésén alapul, akik ez által felelősségben és tekintélyben is részesülnek. Azonban: minden tisztesség, illetve dicsőség egyedül Jézus Krisztust illet meg, és a tisztségnek az autoritása is behatárolt, pontosan a megbízatás alapján. Kálvin négy tisztséget ismer: pásztorok, doktorok (tanítók), diakónusok, presbiterek egyházi tisztségét. Tévelygések, emberi gyarlóságok torzíthatják ugyan a tisztségekről alkotott képet (egyházban és világban), de érvényüket meg nem szűntethetik. Viszont kiemelt egyházkormányzói feladat marad (például a tanítás, fegyelmezés által), hogy eme tisztségek minél tisztábban, rendeltetésszerűbben kerüljenek megélésre és gyakorlásra.

Hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy ne személyes ambícióinknak engedve (bevallom bennem is van jókora adagnyi…), netán világi megfontolások alapján, hanem az elhívás-megigazulás-megszentelődés hármas hívó szavára figyelve lépjünk szolgálatba. Az egyházi szolgálattal kapcsolatban további nélkülözhetetlen (szervezetvezetéssel, gazdálkodással, lelki tanácsadással, életmódvezetéssel, kompromisszumkészséggel stb. összefüggő) készségek és kompetenciák elvárása fogalmazódik meg különböző szintű egyházkormányzói tisztségek betöltése esetén. Ezeknek a képességeknek a megléte, kimunkálása szintén az Úr kegyelmi ajándéka.

„Ugyanakkor az elvárás, hogy a tisztségviselő személyes adottságai által naponta hitelesítse a tisztséget és ily módon tekintélyt kölcsönözzön neki, mérhetetlen lelki és mentális megterhelést jelent a hivatalt betöltő egyén számára. Vallás- és hivatásszociológiai megfigyelések bizonyítják, hogy ez az elvárás mindkét oldalon (gyülekezet és lelkész, egyházvezető és közegyház esetén) csalódások és a frusztráltság melegágya.”[3]

Nem kellene, hogy így legyen! – mondhatnánk, de aki érzett már hasonlót szolgálata során, az érti, miről is van szó. Nos, mégis azt mondom, kézenfekvő a megoldás: egyedül az egyház Urának kell megfelelnünk, emberi, főleg világi elvárásoknak, szabályoknak, kreált szervezeti struktúráknak, adminisztrációnak csak addig, amíg azok a cél, a hirdetett, megértett, befogadott Ige szempontjából szükségeltetnek.

Az egyház hivatalos képviselőinek (így a presbitereknek is), számolniuk kell azzal, hogy a közéletet, de a gyülekezetet is, nem az érdekli, hogy mi a tisztség legitimitásának az alapja (ez sajátosan teológiai kérdésfelvetés és a gyülekezet sincs sajnos ezen teológiai ismeretek birtokában), hanem, hogy mi a tartalma a megnyilatkozásoknak és kijelentéseknek?

„A tisztségviselő tekintélye azon áll vagy bukik, hogy mit mond, és ő maga hogyan viszonyul ahhoz, amit kijelent.   (…)

A tisztségviselő Jézus Krisztus gyülekezetének megbízatása alapján és szolgálatában szól, dönt és cselekszik. Minden egyházvezetési és -képviseleti tevékenység akkor számolhat relatív tisztelettel és megbecsültséggel, ha Isten Igéje iránt hű marad, a felelősséget az adott döntésekért felvállalja, és közben megvallja, hogy az egyház ügyének képviselete (reprezentálása) szintén az Isten kegyelmének reménységében bízik – s közben nem téveszti szem elől azt a lehetőséget, hogy az egyház szolgálatának és intézményrendszerének lehet pozitív megítélése a világban és a társadalomban, Isten nagyobb dicsőségére és az embertársak javára.”[4]

A világi, polgári demokráciák elve, hogy a hatalom a nép kezében van, és ezt átadja az általa választott parlamenti tagoknak. Ezt az egyházkormányzásra átültetni lehetetlen: egyrészt az egyházban minden hatalom nem a népé, nem a gyülekezeté, hanem Jézus Krisztusé, másrészt a presbiterek sem képviselők, hanem Krisztus választottjai, akik a külső és belső hívásra felelve állnak a teljes gyülekezet szolgálatában. Jézus pedig nem „ruházta át” hatalmát, csupán az ő hatalmának az érvényesítését bízta tanítványaira, a későbbi tisztségviselőkre (presbiterekre).

A presbiteri-zsinati rendszerben tehát a Krisztus-uralomnak kell érvényesülnie.

A krisztokrácia fogalmát a testületi kormányzás vonatkozásában is tisztáznunk kell. A tisztség iránti követelmény az, hogy a presbiterek, mint testületi tagok életvitelükkel és szolgálatukkal

keresztyének, Krisztus-követők legyenek. Ez tiszta sor, azonban sajnos ez az igény távol áll attól, amit megvalósulni látunk kormányzó testületeinkben. Itt természetesen nem csak a kevéssé alkalmazott paritást említhetjük, hisz önmagában ennek gyakorlása sem teszi krisztusivá, legfeljebb „demokratikussá” a vezetést.

Mélyebben tanulmányozva a Bibliát, és persze hitvallásunk útmutatásával elindulhatunk egy új egyházkormányzási mód felé:

Az Úr az „övéinek megtiltotta az uralkodást és ajánlotta mindenek fölött az alázatosságot. Mindenesetre van egy más, tiszta és korlátlan hatalom, amelyet jog szerint valónak is neveznek.

E hatalom szerint mindenek a mindenség Urának, Krisztusnak vannak alávetve […]

Ezt a hatalmat az Úr magának tartja fenn, és nem ruházza át senki másra. […]

Mert a kormányzást nem teszi másoknak vállára, hanem megtartja és gyakorolja hatalmát ma is, mindeneket igazgatván. […]

Egészen más a hivatali vagy szolgálati hatalom, amelyet az tart korlátok között, akié a teljes hatalom. Ez inkább hasonlít a szolgálathoz, mint az uralkodáshoz.” (II. Helvét Hitvallás 18. fej.)

Soli Deo Gloria!