Tibor
Elragadod őket, olyanokká lesznek… mint a fű, amely reggel sarjad, reggel virágzik és sarjad, és estére elhervad és megszárad. (Zsolt 90,5-6)
Úgy törekszünk a dicsőségre, mintha soha nem lenne vége a fű életünknek. Ez a következő terület, amiről úgy gondolkodik az ember, hogy örökké virágzik. Mindenki híres akar lenni valamiben. Van, aki a sportban, van, aki a szórakoztatóiparban, vagy éppen politikusként akar híres lenni, akar dicsőséget szerezni. Azt mondja az Úr: az ember dicsősége olyan, mint a fű virága. Ehhez az is hozzátartozik, ha a hívő ember a hívők között akar bármilyen dicsőséget magának. Amikor nem Istennek adja a dicsőséget, akár a saját, akár a gyülekezete dicsőségét. A fű elhervad, elmúlik, vége lesz. Jézus azt mondja: „Mimódon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?” (Jn 5,44) Egymástól nyerünk dicsőséget, az egyik fűember a másik fűembertől. Az elmúló virágú ember akar kapni dicsőséget egy másik elszáradó embertől. De Jézus Krisztus azt mondja, hogy van egy másik dicsőség, amit Isten ad, azt kell keresnünk. Mi melyik dicsőséget keressük: azt, ami elhervad, mint a fű, vagy az Istentől való dicsőséget?
Jó Jézusért élni, még jobb Jézusért szenvedni, de a legjobb Jézus tenyerén meghalni.
Uram, Krisztus Jézus!
Bocsásd meg az előtted semmit sem érő dicsőséghajszolásomat. Nem viszek magammal semmit a sírba, Te vezetsz át onnan az örök életre. Tied a dicsőség ezért is és minden másért is.
Ámen
