Örs
„Ekkor megjelent neki az Úr angyala, és megállt az illatáldozati oltár mellett jobb felől. Amikor Zakariás meglátta, megrettent, és félelem szállta meg. De az angyal így szólt hozzá: Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, akit nevezz Jánosnak. Örömöd lesz ő és vigasságod, és sokan örülnek majd az ő születésének, mert nagy lesz ő az Úr előtt, bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhétől fogva betelik Szentlélekkel, Izráel fiai közül sokakat visszatérít majd az Úrhoz, az ő Istenükhöz, és őelőtte jár Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a gyermekekhez térítse, és az engedetleneket az igazak lelkületére, hogy felkészült népet állítson az Úr elé.” (Lk 1,11-17)
Kedves Testvérek!
Az Advent szó jelentése latin eredetű, azt jelenti, hogy eljön hozzánk a Megváltó. Valóban a keresztyén ember ünnepei közt az advent a Megváltó megszületéséig való várakozásról szól, abban a reménységben, hogy az Isten megígért Messiása meg is születik és mi találkozhatunk vele. Ahogy van adventi időszak, úgy van adventi ige is. Jézus Krisztus megszületésének ígéretét hordozzák ezek az igék az ószövetségi messiási próféciák vagy az evangéliumok elején szereplő történetek. Ilyen történet Zakariás története, aki pap volt, feleségével Erzsébettel istenfélő életet élt, de nem volt gyermekük, mert Erzsébet meddő volt és már idős korban nem is gondolhattak erre. Milyen jó, hogy arra, amire az ember nem gondolhat, arra Isten gondol. Pál ezt mondja erről a korinthusi gyülekezetnek: „Amit szem nem látott, fül nem
„Sokakat visszatérít majd az Úrhoz”: Világunk nem az Isten útján járó világ, azt hiszem, erről nem kell különösebben meggyőzni senkit. Ma már nem ismeri az emberiség ezt az utat és kevesen tudnak a keskeny ösvényről. Keresztelő János feladata, az egyház feladata, a hívő ember feladata, Istentől kapott feladata ma sem más: vissza kellene téríteni a „sokakat” az Úrhoz. Nem mindenkit, de nem is keveseket, hanem sokakat. Hol tartunk ma ebben a szolgálatukban? Egy világjárvány közepette egy megrendült világban, amikor az emberek szíve megrettent tudunk-e az Úrhoz térítő szavakat szólni? Ébred-e hit az Istentől elszakadt „sokak” lelkében bizonyságtételünk nyomán? Zakariás és Erzsébet már idősek voltak, biológiai adottságaik már nem tette őket alkalmassá utódnemzésre – ahogy ma mondanák róluk, ők mégis – a történet szerint – reménykedtek, hiszen az angyal úgy szólítja meg Zakariást, hogy „Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked”. Az ember mindig remél, ahogy Zakariás is. Lehet az látszott ezen a két emberen, hogy beletörődtek abba, hogy nem lehet gyerekük, Zakariás mégis ezért imádkozott. Logika, biológia, környezet minden az ellen szólt, hogy gyerekük lehessen, mégis Zakariás titokban azért imádkozott, hogy bárcsak megáldaná az Úr egy gyermekkel. Ilyen ma a világ is, az emberek lelke olyan titokban imádkozó lélek, mint Zakariás lelke. Az emberek általában Istentől távoli lelkeknek tűnnek, minden az ellen szól, hogy a tömegek lelkében pislákolna az Istenbe vetett hitnek egy parányi szikrája is. Vajon mégis nem úgy van, hogy titokban sok ember összekulcsolja a kezét és kéri Istent, hogy könyörüljön rajta, hogy megáldja őt és meghallgassa? Vajon nem úgy van az, ahogy Pál mondja: „Mert a teremtett világ sóváro
„hogy az atyák szívét a gyermekekhez térítse”: Az egyik legkedvesebb bibliai igém, pontosan ennek az igének az ószövetségi párja: „Abban az időben nem mondják többé, hogy az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle” (Jer 31,29). Ez a világ természetéről szól, egy bibliai kritika a társadalomról, azokról a felelőtlen nemzedékekről, akik nem akarnak gondolni a jövőre. Folyamatosan követik egymást azok a nemzedékek, akiknek az atyái megeszik az egrest, hogy aztán a fiak foga elvásson. Azt mondja az ige, hogy az egyház és a hívő ember egyik hatalmas szolgálata az, hogy az embereket ráébresszék arra, hogy a jövőért, a jövő nemzedékért, a múlt hibáinak a kiküszöböléséért, felelőséget kell vállalni, hogy az atyák szívét a gyermekekhez kell téríteni. Azt is látjuk, hogy gyerek centrikus világban élünk. Nem volt ez mindig így, de ma, ha megszületik egy gyermek egy családba, akkor nagy valószínűséggel ő lesz a család középpontjában. Csakhogy minden családnak, a maga gyereke a fontos, átvetítve az én egoizmusát az utódra és az az anyuka és apuka, aki azelőtt csak saját magát tartotta fontosnak, azután, hogy megérkezik a gyerek a családba átvetítve ezt az egocentrizmust az utódra a saját gyerekük vagy gyerekeik fontosságát fogják mindenki mással szemben érvényesíteni. Ez egy világias gondolkodás, ahol végül egymással rivalizáló emberek tömegei nevelkednek fel és feszülnek egymásnak teret adva a farkastörvények kibontakozásának. Az ige azonban atyákról és gyerekekről beszél, mégpedig többes számban. Itt nem olvasunk olyant, hogy „az én gyerekem”. Az atya Jézus korában társadalmi státuszt jelentett, vezetőt, felelősséggel járó pozíciót. Az ószövetségi atyák Ábrahám, Izsák, Jákób olyan emberek voltak, akikre egész Izrael nemzettsége bízatott. Tehát az atyák és gyerekek kapcsolata bizony nemcsak a mai értelembe vett szűk család körére korlátozódik, hanem a jelen vezetői és a jövő felnövekvő generációira teljesedik ki. Amikor ma keresztyén értékrendről beszélünk, akkor mindig hozzá kell tennünk, hogy annak tartalmát a Szentírás útmutatásai tölthetik csak ki. Ilyenkor mindig azt szokták mondani, de hát van-e egyértelemű értelmezése a Szentírásnak? A válasz, hogy természetesen nincs, de a Szentírás emberképe viszont nagyon is objektív szempontok alapján határozható meg, Kevés, egyszerű, ellentmondást nem tűrő és mindenekelőtt áthághatatlan szabályból álló összkép ez, akinek az a hitvallása, amit a Megváltó tanított neki: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” (Lk 10,27).
„hogy felkészült népet állítson az Úr elé”. A kérdés magától adódik. Hogyan vállalkozhat egy ember ekkora feladatra? Egyáltalán hogyan is bízhat meg egy embert Isten ekkora feladattal? Ha valaki egy feladat vállalhatatlanságától retteg, akkor annak a Szentírás nem épp a legjobb üzenet, mert szinte mindenki ilyen feladatot kapott: Mózesnek például egy egész rabszolga népet kellett Egyiptomból kiszabadítania és öntudatos izraelitává faragnia ahhoz, hogy az Ígéret Földjét majdan birtokba vegyék. Dánielnek az oroszlánok verméből, majd a tüzes kemencéből is ki kellett szabadulnia, ahhoz, hogy az Isten üzenetét eljuttathassa a Föld akkor talán leghatalmasabb királyához. Eszternek egész Perzsia hatalmával kellett dacolnia, hogy népét megmentse a pusztulástól, Jésua és Zerubbábel maroknyi hívével, dacolva az ellenséggel kellett újjáépítenie a templomot egészen az alapoktól. Ezekben a példában egytől- egyig az a közös, hogy mind emberfeletti, de Istentől elrendelt feladat. Azonban ezt ne tévesszük össze az emberi akaraterő és elszántság képességével. Az Istentől elrendelt feladat elvégzéséhez szükséges emberfeletti erő Isten munkája az ember szolgálatában. Ez Isten parancsán és akaratán nyugszik. A Szentírás soha nem javasolja, hogy az ember emberfeletti munkát vállaljon saját erejéből és elszántáságából, de annál többször, hogy Isten parancsának engedelmeskedjen még akkor is, ha a szolgálat feladata messze felülmúlja saját képességeit. Ha pedig Istennek az a parancsa a ma egyháza számára, hogy azon munkálkodjon, hogy felkészült népet állítson az Úr elé, tehet-e mást az egyházban szolgáló hívő ember mintsem hogy az Isten akaratának engedelmeskedne? Hóseás erről így prófétált: „és akit „Nincs irgalom”-nak hívnak, ahhoz irgalmas leszek, a „Nem népem”-nek ezt mondom: Népem vagy, ő pedig ezt mondja: Én Istenem!” (Hós 14,9).
Ámen
