Operatus
Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek. (Ef 2,19)
Sokan szeretnek álarcokat viselni a nyilvánosság előtt. Mégis, csak akkor tudunk igazán növekedni, ha megnyílunk egymás előtt: „Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással…” (1Jn 1,7). De sokszor félünk az átláthatóságtól, az "üvegzsebtől", a nyilvánosságtól. Pedig ez az egyetlen attitűd arra, hogy lelkileg és érzelmileg egészségesek legyünk. Egyikünk sem olyan erős önmagában, mint együtt a közösségben. Hitünkben is állhatatosabbak vagyunk, ha mások is velünk járnak és bátorítanak. Az Újszövetségben újra és újra azt a parancsot kapjuk, hogy vállaljuk az áldozathozatalt egymásért. Továbbá bocsássunk meg egymásnak, hordozzuk egymás terheit, tiszteljük-fogadjuk el egymást, sőt, imádkozzunk egymásért és szeressük egymást. Nem vagyunk persze felelősek a gyülekezet minden egyes tagjáért, de mi magunk felelősséggel tartozunk feléjük. Egyetlen Urunk elvárja, hogy megtegyünk mindent, amit csak tudunk azért, hogy szolgáljunk feléjük. Pál apostol kihívást állított a római hívők elé, amikor ezt mondta: „Szeretném… hogy segítsük egymást… hogy a ti hitetek segítsen engem, és az én hitem segítsen titeket” (Róm 1,12). Az együttérzés a másik emberrel a saját küzdelmeinknek is szól. A támogatás pedig erőt ad, hogy felülkerekedhessünk a gondokon. Az együttérzés két alapvető szükségünket tölti be: azt, hogy megértésre vágyunk, és azt, hogy azt szeretnénk, ha hitelesnek fogadnák el az érzéseinket. Barátainkra akkor van legnagyobb szükségünk, amikor az életünk kezd összeomlani. Szenvedései közepette Jób így kiáltott fel: „Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek” (Jób 6,14). Mindannyiunknak szüksége van együttérzésre és támogatásra, hiszen időnként mindannyian megbotlunk, és segítségre van szükségünk a talpra álláshoz. Ezért fel kell ajánlanunk együttérzésünket és segítségünket másoknak, és hajlandónak kell lennünk azt elfogadni is másoktól. A Biblia azt írja, hogy ha valaki vétkezett, „… bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságos nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet” (2Kor 2,7). Az igazi közösség kialakításához és fenntartásához kegyelem kell. A jó hír azonban az, hogy soha nem kell nagyobb kegyelmet gyakorolnunk senki irányában, mint amennyit mi kaptunk Krisztus Jézustól.
Kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus, A kiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban. (Ef 2,21)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy közösségedben lehetek.
Ámen
