Operatus
Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok! És felelvén az egész nép, monda: Az ő vére mi rajtunk. (Mt 27,25)
Manapság felelősség-áthárító társadalomban élünk. Nehézségeinkért mindig valaki mást hibáztatunk, és sajnos, vezetőink előljáróak ebben. „Miattuk vagyunk ebben a helyzetben. Ők tették ezt velünk.” Azt mondjuk, hogy a házasságunk a másik miatt ment tönkre, hogy mások hajszolnak bele minket az ivásba, hogy az étkezési szokásainkra visszavezethető betegségeinkről nem is mi tehetünk, hanem a gyorséttermek. A felelősség elhárítása talán csökkenti a bűntudatot, de ez a játék hosszú távon biztos bukás, és nincsenek nyertesei. Amikor Pilátus halálra ítélte Krisztus Jézust, azt mondta: „Én ártatlan vagyok ennek az embernek a vérétől… ti vagytok a felelősek!” Azt hitte, ha a zsidókat hibáztatja, azzal elkerülheti, hogy magára haragítsa a politikai bírálóit, és bizonyítja ártatlanságát. Mégsem tudta lerázni magáról az ügyet. A döntéseinkért és tetteinkért Isten ma is bennünket tart felelősnek: „Mert mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni” (Róma 2,6). Ugyanígy a mulasztásokra is kimondja az ítéletet: bűnös. Pál apostol azt írja: Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert a mit vet az ember, azt aratándja is. Mert a ki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; a ki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet. (Galata 6:7). Ha mások ártottak nekünk, abban ők a bűnösök, és le fogják aratni ennek következményét. De a mi aratásunk a mi reakcióinkon múlik. Amikor valaki mást tartunk felelősnek körülményeinkért, azzal a változás lehetőségét az ő kezükbe tesszük le, így semmi sem fog változni, amíg ők nem változtatnak rajta. Ezzel az életünk irányítását nekik adjuk. A körülményeinken való változtatáshoz az erőt csak akkor tudjuk visszaszerezni, ha elfogadjuk személyes felelősségünket. A Biblia azt írja: „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre… Ügyeljetek arra, hogy… a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön.” (Zsid 12,15). Mások hibáztatása ellenségeket teremt. Az, akit hibáztatunk, elutasítja a vádakat, a szövetségesei védeni fogják, és ők is az ellenségeinkké válnak. Még a saját barátainknak is elege lesz az állandó vádaskodásból, a panaszkodásunkból, és eltávolodnak tőlünk. A „keserűség gyökere” (ld. Zsid 12,15) egyre csak terjed, sokakat megfertőz, és minden még rosszabb lesz. A kárhoztatás kárhoztatást szül. Mások hibáztatása függőséget okoz, rákapunk arra az érzésre, amit akkor érzünk, amikor másokat hibáztatunk, magunknak pedig mentséget találunk. Ez befolyásolja hozzáállásunkat, rávesz arra, hogy a felelősség áthárításban ne lássunk semmi rosszat. A panaszkodás egyre könnyebben fog menni, a probléma megoldása pedig egyre csak távolodik. Miközben pedig időnket és energiáinkat arra pazaroljuk, hogy állandóan a másikat hibáztassuk, elveszítjük jogosultságunkat Isten bocsánatának elnyerésére. „Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket” (Mt 6,15). Itt az ideje felvállalni a felelősséget, és visszavenni az Istentől kapott erőt arra, hogy a dolgokra az Ige szerinti módon tudjunk reagálni.
A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk. Annakokáért míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképen pedig a mi hitünknek cselédeivel. (Gal 6,9)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy megigazítottál.
Ámen