Operatus
Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim. (ApCsel 1,8)
A tanú mindig fontos szerepet töltött be az események sodrában. Ezért kellett az ószövetségi Izrael népének minden péntek estén megtartania az ünnepet, ahol a család legidősebb férfitagja elbeszélte az Egyiptomból való szabadulás történetét. Így szállt apáról fiúra a tanúbizonysága annak, hogy nekik szabadító Istenük van. Krisztus Jézus azt mondja: "az én tanúim lesztek... Mert szüksége van a népnek arra, hogy megtudják, engem küldött az Atya, hogy megváltásotok legyen." Vajon ezt hirdetjük ma is, változatlanul? A szemtanú fontos ember egy bűneset kapcsán, ő látta mi történt, el tudja mondani a lényeget is és a részleteket is. Ma nem szívesen tanúskodnak az emberek. Látnak például egy balesetet, és mire kiér a rendőrség, addigra azok, akik látták mi történt, elmennek. Nem hiányzik senkinek, hogy jegyzőkönyvet írjanak alá, és bíróságra járjanak. De előkerülnek olyanok, akik sokkal később érkeztek a tett helyszínére, a médiaszereplésért cserébe viszont vállalják, hogy elmondják az "eseményeket". Torzulva, átalakítva még a részleteket is. Jézusról nekünk kell bizonyságot tennünk. Ha megszólalunk, vagy csak hallottunk valamit róla, azt meséljük tovább? Kiderül hamar, hogy csak (ál)keresztyén szerepkörben szeretünk-e tetszelegni ("...ember, most jöttem ki a templomból..."), vagy igazi tanúk vagyunk. Elárulnak szavaink, tetteink, egész korábbi életünk, de a manapság viselt dolgaink is. Hiszen aki találkozott Egyetlen Urunkkal és megkapta a Szentlélek ajándékát, az nem szerepelni akar, hanem tanúskodni a lényegről: Krisztus értem adta életét, s ezért én Isten iránti hálából életemet néki szentelem. "...a fiatalabb fiú ... elköltözött egy távoli vidékre..." (Luk 15,13) A tékozló fiú története különösen jól alkalmazható a visszaeső bűnösökre. Azokhoz szól, akik gyülekezetben nőttek fel, ismerik Isten Igéjét, érezték Isten jelenlétét, tudják, hogy mit vár el tőlük az Úr. Aztán, mint a tékozló fiú, „elmentek a disznók közé”. Figyeljük csak meg, hogy a történet főszereplőjét nem úgy hívják, hogy a tékozló bűnös, hanem úgy, hogy a tékozló fiú. Azért, mert még mindig a családhoz tartozik. A fiú nem értékelte mindazt, amije volt, amíg el nem veszítette. Nem az apja tette ki a házból, ő maga költözött el egy távoli vidékre. Saját szabad akaratából ment el, és saját szabad akaratából tért vissza. Miért fontos ez? Mivel Isten szeret bennünket, nem fog erőszakkal visszatartani. Az Atyának a szívből jövő engedelmesség tetszik, nem pedig az, ha alkalmazkodunk ember által kigondolt vallási szabályokhoz, méginkább nem világi befolyáshoz, nyomásgyakorláshoz azért, mert félünk attól, nehogy a pokolba jussunk, vagy evilági életünkben hátratételt viselnénk. Krisztus Jézus példázatot mondott egy királyról, aki menyegzői vacsorát adott, és sok vendéget hívott: „De azok, mit sem törődve ezzel, elmentek: az egyik a földjére, a másik a kereskedésébe.” (Mt 22,5). Túl elfoglaltak vagyunk mindennapi harácsolásunk közben ahhoz, hogy az Isten szavára figyeljünk? Vagy már annyira hozzászoktunk áldásaihoz, hogy most valami mást szeretnénk? Vigyázzunk, mert az az út, amelyen elindultunk, bizony a disznók vályújához vezet. Álljunk meg, forduljunk vissza (reformálódjunk), térjünk meg, amíg még tehetjük, amig tart a türelmi idő. Nem számít, hol vagyunk most, az emberi hatalom csúcsán, vagy oda törekedve megfelelve mindennek, ami gyűlöletes az Isten szemében, Atyánk arra vár, hogy hazatérjünk. Megszabadulva az emberi függőségektől, Egyetlen Urunkba vetett hittel.
Szükség volt betelni annak az írásnak, melyet megjövendölt a Szent Lélek Dávid szája által Júdás felől, ki vezetőjük lőn azoknak, a kik megfogták Jézust. Mert mi közénk számláltatott, és elnyerte ennek a szolgálatnak az osztályrészét. Ez hát mezőt szerze hamisságának béréből; és alá zuhanván, elhasadt középen, és minden belső része kiomlott. (ApCsel 1,16)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy szolgálód lehetek.
Ámen
