Mentorcoach
Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett. (Zsid 11,25)
Jézus mondta a "hitetlen" Tamásnak: „boldogok, akik nem látnak és hisznek”. Miért van az, hogy ugyan mi azt állítjuk, hogy hiszünk, de mégis mindig látni es érezni akarunk? Mintha amit nem látnánk, vagy nem érintenénk, az nem is lenne. Mai Igénkben szereplő Mózes nem ilyen volt, azért is választotta őt Isten arra a hatalmas feladatra, amire elhívta őt. Izrael fiai a pusztában állandóan a látható dolgokat akarták, finom ételt, italt. Ha ilyen lett volna Izrael vezetője, már rég visszafordultak volna Egyiptomba. Még az is lehet, hogy ki se mentek volna onnan. Sokan ma sem akarják otthagyni a maguk Egyiptomját, a világ és a bűn rabszolgaságát. Az emberek, sőt még a magukat hívőknek mondók nagy része sem érti, hogy mi az áldás igazából. Azt hiszik az az áldás, amit ők annak gondolnak, ami nekik elsősorban testileg jó. Ha ez így lenne akkor a meggazdagodott politikusokat, a sztárocskákat, a "celebeket" is nevezhetnénk áldottaknak. De mi volt az áldás útja Mózesnek? Az Egyetlen Urunk, Krisztus Jézus követése. Amikor ma az áldásról beszélünk, nem ezekre a dolgokra gondolunk? Pedig ma is ugyanez az áldás útja a hívők számára, mint akkor Mózes számára, a Krisztus gyalázata, ma használatosan keresztje: „Ekkor monda Jézus az ő tanítványainak: Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” (Máté 16,24) Az Ő népével való együtt nyomorgás pedig: „Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Gal.6,2) Isten szerette Egyetlen Fiát, de nem kivételezett Véle abból a szempontból, hogy amikor e földön élt testben, valószínűleg mindannyiunknál nehezebb élete volt. „Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet.” Krisztus Jézus soha nem volt engedetlen az Atyának, Ő mindig Isten akaratát végezte. De a szenvedés ezt megkönnyíti, ahogy David zsoltárában is olvashatjuk: "Jó nékem, hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam a te rendeléseidet." és "Minekelőtte megaláztattam, tévelyegtem, most pedig vigyázok a te szódra." Izrael népe is általában akkor tért meg bűneiből, amikor Isten büntetésként csapást engedett rájuk. Hatalmas kegyelem rejlik abban, ha Isten szenvedést engedélyez életünkben. Aki a szenvedés alatt megtanulja az engedelmességet, annak vigyáznia kell, hogy ha eljönnek a könnyebb idők, akkor ne dobja el magától azt, amit addig tanult. Ne gondolja, hogy mivel most már megvan mindene, már nincs szüksége az Istentől való folyamatos függésre. Ezt a kapcsolatot, a szövetségét Egyetlen Urával éppen a jó dolgában kell erősítenie. Aki pedig a szenvedésben sem tanulta meg az engedelmességet, arra csak még nagyobb szenvedés vár. Ámós próféta könyvében olvashatunk erről: „Megvertelek titeket szárazsággal és ragyával; kerteiteknek, szőlőiteknek, fügefáitoknak és olajfáitoknak nagy részét megette a sáska; és mégsem tértetek vissza én hozzám, ezt mondja az Úr. Felforgatta Isten Sodomát és Gomorát, és olyanokká lettetek, mint a tűzből kikapott üszök; és mégsem tértetek vissza hozzám, ezt mondja az Úr. Készülj Istened elé, oh, Izráel!” Isten abban dicsőül meg, amikor az emberileg megoldhatatlan problémáinkat megoldja. Amikor a reménytelenből Reményt fakaszt, a halálból Életet. Ez eredményez Hitet, amely megerősít. Szükségünk van Őreá, és Ő nem úgy segít, ahogy mi elgondoltuk, hanem sokkal hatalmasabb és dicsőségesebb módon.
