Mentorcoach
Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok. (2Pt 2,9)
Vajon a mai életünkben mennyi hely jut az evangéliumnak? Önkifejezés, önmegosztás korát éljük, internet felületén egyre többen éreznek leküzdhetetlen vágyat arra, hogy gondolataikat közzé tegyék. Közhivatalban várakozva, vonaton ülve, város utcáin sétálgatva szinte mindenki a telefonkészülékét nyomogatja. A szavak korszakát éljük, de vajon mennyi hely jut mindebben az Isten szavának? Mennyi idő, szándék, memória, tudat van bennünk arra nézve, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük? Napi kommunikációnkban, személyes beszélgetéseinkben, telefonon lefolytatott mondatainkban, írott formában való kapcsolattartásainkban vajmi kevés hely jut erre. A magánélet legpikánsabb részleteit gond nélkül megvitatják sokan, de Egyetlen Urunk szavával kapcsolatban sokkal szemérmesebbek vagyunk. Legjobb esetben is úgy gondolkodunk, hogy az evangélium hirdetésének maximum a gyülekezet szűk közösségében van létjogosultsága. Vagy a rosszabb eset, amikor a Bibliaórákon néhány embernek még a Szentírás Igazságairól is aktuálpolitikai gondolatai támadnak. Máshol meg? Ugyan már. Isten kegyelméről beszélni? Általa, ajándékként kapott csodákról? Kezéből nyert csodás gyógyulásokról? Lelkének vigasztalásáról, egy-egy Igéből kapott bátorításról? Ugyan már, arról miért is beszélnénk. Sajnos, még magukat hívő embereknek tartók egyszerüen nem ismerik az Evangélium Igéjét. Egyébként is, annak a templom falai között a helye. (Bár azt is érdemes lenne megfigyelni, hogy istentiszteleti alkalmakra várakozva beszélgetéseinkben mennyi szerep jut az evangéliumnak, és mennyi a pletykáknak, a világi ostobaságoknak?) Nagyon rossz vágányon halad ez a gondolkodás, az evangélium hirdetését csak a lelkipásztoroknak szánják szolgálatként, a bizonyságtétel szolgálati területét pedig kizárólag a templom falai közé akarják szorítani. Azért vagyunk a választott nép tagja, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük, alkalmas, alkalmatlan helyen. Sokszor előfordul életünk során, hogy valami nem sikerül, valamilyen célt nem tudtunk elérni. Ekkor elkeseredünk, sőt sokan fel is adják, beletörődnek a vereségekbe, kudarcokba. Örök vesztesnek érezzük magunkat, akik soha nem fognak győzelmet aratni. Teljes vereséget szenved az, aki meg sem próbált küzdeni a győzelemért, és az is biztos vesztes, aki abbahagyja a küzdelmet. Isten nem vesztes életre teremtett bennünket. A Krisztus Jézushoz tartozók kitartóak, konokul ragaszkodnak Egyetlen Uruk Igazságához.
Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, a ki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélván. (Zsid 12,1)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram a hitemet.
Ámen
