Mentorcoach
Kiálts teljes torokkal, ne kiméld; mint trombita emeld fel hangodat, és hirdesd népemnek bűneiket. (Ézs 58,1)
Mai Igénkben miért kell, hogy ránk kiáltson a próféta? Mert ő Isten embere, és igy az ő száján keresztül feddi meg népét az Úr. Ő az Isten szája. De manapság is pontosan azért kiált, mert a szép szót már nem halljuk meg. Annyira tele vagyunk magunkkal, a gondjainkkal, bajainkkal, meg nem értettségünkkel, pótcselekvéseinkkel, hogy a halkan szóló, szerető Isten szavára oda sem figyelünk, sőt fütyülünk rá. Ma más szelek fújnak, más a korszellem, új nemzetvezetők jönnek, ne jöjjön már senki ezekkel a régi parancsolatokkal. Vannak már olyan ötletek, hogy át kellene "hajlítani" a valóságot, átírni a Tízparancsolatot, mert már nem időszerű. A Tízparancsolatot nem szánk íze szerint átírni kell, hanem betartani. Azért kiált az Isten a próféta által: mert azt látja vesztébe rohan a nép. A gyermekeinkkel, különösen amíg kicsinyek, nagyon szelíd hangon beszélünk. Olykor babusgatjuk, becézgetjük. De mikor a zebránál kiszakítja kezét a mienkből, és ki akar szaladni az autók elé, hát bizony kiszakad belőlünk a kiáltás. Szándékosan hangosan, hogy a gyermek megriad és megtorpan. A mi szerető Istenünk, mikor már azt látja, hogy kezünket kiszakítjuk az övéből, és vesztünkbe rohanunk, hát ránk kiált. Állj meg, ne tovább, ennek nagy baj lesz a vége. Amikor tilosban járunk, ránk kiált, az az út nem jó, annak a vége a kárhozat, nem ezt szántam nektek. A kérdés csak az, hogy megértjük-e a féltőn szerető Egyetlen Úr aggodalmát, visszatartását a bűntől, vagy kitartóan, szemellenzősen megyünk a pökhendi, csalhatatlan (meg)vezetők után? Mi vajon kiáltunk-e? Vagy felülbíráljuk Isten szándékát, és nem kiáltunk, nem figyelmeztetünk, hagyjuk, hogy vesztébe rohanjon nemzedékünk? Az őrálló felelőssége a riasztás, ha veszélyt lát. Adjon a Szentlélek látásunkhoz bölcsességet, bátorságot. A gondviselésnek ugyanis ez az értelme és célja: hogy a bajban türelmesek, a jóban hálásak legyünk, a jövőre nézve pedig reménykedő bizalom legyen bennünk Isten hűségében. Isten szeretete nyitja meg számunkra ezt a lehetőséget. Így nem kell összeroskadnunk a teher alatt, mert Ő velünk hordozza. Nem szabad feladnunk, szólnunk kell, ha eltántorodást látunk az igaz útról. Attól se féljünk, ha elbukunk, mert Ő megsegít. De nem leszünk elbizakodottá sem, ha mindig reálisan látjuk a saját gyengeségünket, és Isten hatalmas erejét. Ráadásul a jövőnk is az Ő kezében van és tegyük hozzá: ott van jó helyen. Pál apostol írja a Római Levélben, aminek a végkicsengése ez: Semmi nem szakíthat el Isten szeretetétől! Isten Fiának önfeláldozó szeretete örök garancia arra, hogy Isten irántunk való jósága és gondviselése nem ideig való, nem valamilyen haszonra irányul, hanem örök és változhatatlan. A gondviselő Istent sokkal többen fogadják el, mint a Megváltó és Megszentelő Istent. De már maga a teremtés is megosztja azokat, akik a szerető és gondoskodó mennyei Atyában hisznek. Sokaknak csak egy "keresztapára" van szükségük. De azok a legkisebb nehézségnél csalódnak, és elhagyják az általuk kreált „arany atyácskát”, a nép hős vezérét. Aki viszont Jézus Krisztusban hisz, az minden gondját Őreá fogja vetni, mert megmásíthatatlan tapasztalata az, hogy Neki igazán gondja van ránk.
Hát nem ez-é a bőjt, a mit én kedvelek: hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek? Nem az-é, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat? Akkor felhasad, mint hajnal a te világosságod, és meggyógyulásod gyorsan kivirágzik, és igazságod előtted jár; az Úr dicsősége követ. Akkor kiáltasz, és az Úr meghallgat, jajgatsz, és ő azt mondja: Ímé, itt vagyok. (Ézs 58,7)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy Te mindig jót tervezel, és Feléd tart az életem.
Ámen
