Mentorcoach
Jézus pedig Szent Lélekkel telve, visszatére a Jordántól, és viteték a Lélektől a pusztába Negyven napig, kísértetvén az ördög által. (Lk 4,3)
Krisztus pusztai megkísértése két kérdésre ad választ: Kinek kell kísértést elszenvednie? A válasz pedig, hogy mindenkinek. Ha még Krisztus Jézus is megkísértetett, mi sem kerülhetjük el a kísértést. A sátán különböző taktikákkal próbálkozott Jézusnál, ugyanígy fog különböző módokon próbálkozni velünk is. A kísértés nem azt jelenti, hogy nem járunk Isten akaratában. Annyit jelent, hogy a sátán nem akarja harc nélkül elengedni az életünket. Ezért hát „Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben” (Efezus 6,11). Másik kérdés, hogy mikor ér el a kísértés bennünket? Akkor, ha szerepünk van Isten tervében, akkor rögtön célpontok vagyunk az ördög számára. A kísértés tehát dicséretnek is felfogható, azt bizonyítja, hogy Isten elhívott bennünket az Ő szolgálatába. Különböző módon kísérthet bennünket a sátán: „a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés” útján. Ugyanígy jutott be az Édenkertbe is. A sátánnak nincsenek új trükkjei, csak új köntösbe öltözteti a régi kísértéseket. A „test kívánsága” bármi lehet, amiért manipulációkba kezdünk, vagy akár a becsületünket is odaadjuk. A „szem kívánsága” az érzékeléshez kötődik. Mire képesek lennénk tisztán látni, már elveszítettünk egy nagyszerű kapcsolatot, egy jó lehetőséget. Aztán visszanézve csak azt tudjuk mondani: „Micsoda ostobaság, bárcsak vártam volna türelmesen." Az „élettel való kérkedés” a legkifinomultabb, épp ezért a legveszélyesebb kísértés. Önérzetre szükség van ahhoz, hogy az ember sikert érjen el az életben. De hol van az a pont, ahol a büszkeség már átlépi a határt, amikor ez már önzéssé válik? Amikor valaki elkezdi önmagát felmagasztalni, ha figyelmen kívül hagyja Istent, és azt hiszi, hogy sikere a saját erőfeszítéseinek eredménye. Amikor már nem képes elismerni, ha tévedett; ha kész alantas eszközökhöz is folyamodni, miközben másokkal hadakozik, vagy állandóan másokat hibáztat. Aki nem tudja megbánni bűneit, azt nem lehet helyreállítani. Ez egy másik mélységes félelmünket célozza, azt, hogy Egyetlen Urunk nem fog vigyázni ránk. A sátán ezt suttogja: Most a siker csúcsán vagy, de könnyen le is zuhanhatsz a mélybe... Amikor ilyen gondolatok támadnak, jusson eszünkbe Isten ígérete: „Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén…” (Zsolt 27,5). Abban természetesen nincs semmi rossz, ha táplálékra, védelemre vagy akár pozícióra vágyunk. A kísértés abban áll, hogy mindezt a saját eszközeinkkel, és csak a saját céljaink érdekében próbáljuk elérni. Isten nem ezt tervezte számunkra. Pál apostol vágya ez volt: „…csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel…” (ApCsel 20,24). Isten azt akarja, hogy örömet találjunk már a cél felé való törekvésben is. Ehhez viszont változtatnunk kell módszereinken. Nagy kérdés, hogy készen állunk-e arra, hogy elbánjunk azokkal a szokásainkkal és gátlástalanságainkkal, amelyek a Krisztus Jézustól visznek távol? Ezek a végső siker elérésében akadályoznak bennünket. R. Collier író szerint: „A siker naponta ismételt kis erőfeszítések összessége.” Az alázat nem az, hogy keveset gondolunk magunkról; hanem az, hogy kevesebbet gondolunk magunkra. Még inkább nem azt jelenti, hogy az emberek lábtörlőnek használhatnak, vagy azt, hogy gerinctelen, meggyőződés és önálló vélemény nélküli emberek legyünk. Az igazi alázat az, amikor elismerjük, hogy Isten a forrása mindennek, amivel rendelkezünk, és mindennek, amire szükségünk van. Sohasem feledhetjük, hogy ezért egyedül Őt illeti a dicséret.
Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség. Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. A kik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. (Róm 8,7)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy vezetsz utamon.
Ámen
