Mentorcoach
Jézus Krisztus a mi Urunk, aki által kegyelmet és apostolságot kaptunk arra, hogy az ő nevéért hitre és engedelmességre hívjunk fel minden népet. (Róm 1,5)
A római gyülekezetet nem Pál apostol alapította, mégis már a mai Igénk kezdetén arról a vágyáról beszél, hogy mindenképpen találkozni szeretne személyesen is a római gyülekezet tagjaival. Akinek keresztyén hite van, az vágyik azok közösségébe, akik a hitben testvérei. A mai világban az emberek a technika vívmányaival egyre többet és egyre olcsóbban tudnak kommunikálni egymással. Ellenben ma sem találtak ki többet és jobbat a személyes együttlétnél. Miért van az, hogy a fiatalok beszélgetések helyett már csak csevegnek (csetelnek) a neten, és inkább az otthonlétet választják a virtuális világban? Nekünk szabad ebben is másnak lenni, mint a világ. Szabad nem elmenni egymás mellett, hanem rámosolyogni a másikra. Szabad megkérdezni a másikat, hogy hogy van, és meg is hallgatni a választ. Szabad meglátni a másikban a Krisztus Jézust. Szabad vágyni a másik ember társaságára. Az a jó, ha a keresztyének vágynak egymás társaságára, megtalálják egymást és egymással a közös hangot. Ez a közös "hang" az Egyetlen Urunk, a Krisztus Jézus szava. Vannak olyanok is, akik a gyülekezeti alkalmakon nem a bibliai üzenetekre figyelnek, sokkal inkább mindenről politikai hovatartozásuk eszméit próbálják a többiekre erőszakolni. Így aztán provokációjukkal nem csak maguk szigetelődnek el, de megrontják a gyülekezet közösség jellegét. Törekedjünk inkább arra, hogy a szabadságunkkal élve tovább tudjuk adni azokat a testi és lelki javakat, amelyeket az Isten ránk bízott. Gazdagítsuk, és ne megszegényítsük közösségeinket, amelyekbe Jézus helyezett bele. Aki az adni akarás szándékával jött el közénk, és a legtöbbet, az életét adta értünk. Sokszor megtörténik az is, hogy csak akkor vágyunk egymás társaságára, ha kérni és kapni akarunk valamit. Megváltozik a tekintetünk, a hangszínünk és másképp fogalmazunk, ha kérünk. De ha valaki azért keres, hogy tőlünk kérjen valamit, nem szívesen nyitunk ajtót, talán még a telefont se vesszük fel. Jézus útmutatása egyértelmű, és a testi és a lelki dolgokra egyaránt vonatkozik: A kinek két köntöse van, egyiket adja annak, a kinek nincs; és a kinek van eledele, hasonlókép cselekedjék. (Lk 3,11) Pál apostol is adni akar a rómaiaknak - hogy pontosan milyen lelki ajándékot, azt nem írja meg. De egyértelművé teszi, hogy amit adni tud, azt az Istentől kapta. Ez a keresztyén létünk nagy szabadsága: az adni tudás és adni akarás, az elengedés és a megosztás képessége. Ha Istentől kaptam valamit, és Ő indít arra, hogy adjak, akkor attól én még nem leszek szegényebb. Anyagilag sem, de lelkileg főképp nem! Sokszor a lelki javakat nehezebb átadni: szeretetet - olyannak, aki egyáltalán nem szeretetreméltó. Megbocsátást - annak, aki talán bocsánatot sem kért. Türelmet - annak, akihez sok kell és békességet - annak, aki nyugtalan. Vajon mi hogy viszonyulunk ahhoz a közösséghez, amibe beletartozunk? Tudjuk-e, merjük-e adni időnket, erőnket, tudásunkat, szeretetünket, pénzünket? Vagy inkább csak kapni akarunk, esetleg leuralni akarjuk és elvárjuk, hogy kiszolgáljanak?
Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett. Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek. (Róm 1,19-22)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram a közösséget, ahová helyezel.
Ámen
