Mentorcoach
Ez a János bizonyságtétele, a mikor a zsidók papokat és Lévitákat küldöttek Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: Kicsoda vagy te? (Jn 1,19)
„Ki vagy te?” – szegezik neki a kérdést Keresztelő Jánosnak röviden, lényegre törően korának vallási vezetői. Nem véletlenül, mert ez a János figyelemfelkeltően viselkedett. Azt írja róla a Biblia, hogy „Bejárta a Jordán egész környékét, és hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára”. Tömegek jöttek hozzá, pedig nem finomkodott. Nem szólította kedves testvéreknek, vagy szeretett gyülekezetnek a hozzá érkezőket. Viperák fajzata! – így szólt hallgatóságához. Mégis tódult a nép, hogy hallgassa. Ki vagy te? – hangzott a kérdés felé a Megváltó eljövetelét váró papoktól abban a reményben, hogy személyében tényleg eljött a Megváltó. Hiszen Keresztelő Jánosról hamar kiderült, hogy emberi tetszést a legkevésbé sem keres. Számára az Úr akarata volt fontos, annak megértése és hirdetése attól függetlenül, hogy ez mit vált ki azokban, akik hallgatják őt. Ki vagy te? – hangzik néha felénk is ez a kérdés. Szoktunk-e ezen gondolkodni? Érdemes időt szakítani rá, hogy őszintén megfogalmazzuk a választ. Igénk kérdése Keresztelő János felé hangzik. De hangozhat felénk is, és meg is fogalmazódik egónkban: de nagyszerű vagyok, szép vagyok, okos vagyok, sokoldalú vagyok, bátor, nyitott, barátságos vagyok. De a pesszimistákban is: egy rakás szerencsétlenség vagyok, semmi nem jön össze, nyomorult senki vagyok. Lehetne még sorolni, hogy ki mit gondolhat önmagáról. Becsaphatjuk persze önmagunkat azzal, hogy rosszul ítéljük meg azt, hogy kik is vagyunk valójában. Az is beszédes, amit mások gondolnak, mondanak önmagukról. Árulkodhat ez alázatról, vagy éppen nagyképűségről, szerénységről vagy fellengzősségről, de helyes vagy helytelen önértékelésről vagy éppen kicsi vagy túlságosan nagy önbizalomról is. Vajon az Úrnak tetsző az, ahogyan önmagunkról beszélünk mások előtt? Hisz mások is gondolnak rólunk valamit. Sokszor első pillantásra, a külsőnk alapján, vagy éppen kimondott szavaink, meglátott gesztusaink, tetteink alapján. Minél több időt tölt velünk valaki, annál inkább gondol rólunk valamit. Eközben nem ritkán át is alakul a másikban az, amit rólunk gondolt az első pillanatban. Keresztelő Jánosról is gondoltak valamit az őt körülvevők. Hallották Igét hirdetni, látták hogyan él, és ezek alapján gondolták róla, hogy ő a Messiás, ő Illés. De az Úr Krisztus Jézusról is gondoltak és mondtak is dolgokat. Részeges, falánk, bűnösök barátja... – többek között ilyeneket olvasunk a Bibliában arról, hogy miket is gondoltak Őróla. Azok, akikkel csak egyetlen egyszer is találkoztunk, akik hallottak felőlünk, akikkel beszéltünk már, akikkel érintkeztünk mind-mind gondolnak rólunk is valamit. Nem ritkán előítéletek fogalmazódnak meg bennünk másokról, másoknak rólunk. De kik vagyunk valójában? Kívülre olykor mást mutatunk a valónknál. Van, hogy szerepet játszunk, általában szebbet, jobbat próbálunk mutatni önmagunkról bizonyos helyzetekben. De az is előfordul, hogy rossz napunk van, kiborultunk valami miatt, nagy terheket hordozunk és még önmagunkhoz is méltatlanul viselkedünk. Nem az a feladatunk, hogy megjátsszuk önmagunkat, olykor mégis előfordul ez velünk. Nem azok vagyunk, amit teljesítünk. Persze életünk megkerülhetetlen része a teljesítmény, sőt vannak az életnek olyan területei, amelyeken ez központi kérdés, de nem azok vagyunk, amit teljesíteni tudunk. Hiszen a legjobban teljesítő emberek is meghalnak egyszer, és ahogy mondani szokták az élet nem áll meg és nincs pótolhatatlan ember. Fájdalmas igazság ez. Ha igazán érdekel bennünket, hogy kicsodák vagyunk, akkor azt a kérdést kell feltennünk, hogy mit mond rólunk az Úr? Urunk azt mondja, hogy életünk az övé, Tőle kaptuk, hozzá tartozunk. Ismer bennünket, szeret és megváltott bennünket, az Ő tulajdonai vagyunk. Ha pedig nem a magunkéi vagyunk, hanem Egyetlen Urunké, akkor nem is élhetünk akárhogyan. Annak tetszését kell keressük, Aki bennünket alkotott, Aki tudja, hogy miért és mire alkotott. Aki személyes küldetést adott életünknek.
