Discipulus
És lészen, hogy mindaz, a ki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik. (ApCsel 2,21)
A mai egyház nem is létezne, ha nem lett volna a tanítványok kis csoportja, akik annak idején odaadták életüket a Krisztusnak. Jézus követése nem csupán "részidős foglalkoztatás" volt a korai keresztyének számára, hanem elsőrendű fontosságú tényező az életükben. Komolyan vették a gyülekezetet: „Mindazok pedig, akik hittek… Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban…” (ApCsel 2,44-46) Ma csak hangulata függvényében jár gyülekezetbe a legtöbb magát kereszténynek mondó ember. Idegesítő, ha az Istentisztelet egy óránál tovább tart, vagy ha a prédikáció tíz perccel hosszabb a szokottnál? Heti egy alkalom a maximumunk? Az újszövetségi keresztyének idejében minden nehezebb volt, több ideig tartott és sokkal kényelmetlenebb volt. Mégis, a Krisztus Jézussal való találkozás teljesen átalakította értékrendjüket. Manapság még a hívő családban születetteknél is felmerül a kérdés: vasárnap délelőtt fel tudnak-e kelni a gyerekek, hogy elmenjenek az Isten házába. Még egy évszázaddal ezelőtt sem volt ez kérdés, vágytak összegyülekezni az Úr jelenlétében, mert hittek ígéretének: „… ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Ha komolyan vesszük Istent, akkor rendszeresen közösségben kell lennünk más keresztyénekkel, ahol megtapasztaljuk Isten jelenlétének különleges megnyilvánulását, együtt hallgatjuk Igéjét, és bátoríthatjuk egymást (ld. Zsidók 10,25). A keresztény közösségek nem csupán egy klub, ahol a közös érdeklődés köti össze a tagokat. Istennek elhívott családja vagyunk, mennyei Atyánk családjába születtünk bele, sőt: vérrokonok vagyunk Krisztusnak a kereszten kifolyt vére által. Isten Igéje a gyülekezetet a testhez hasonlítja, melynek tagjai egyenként is léteznek, de tökéletesen működni csak a többiekkel való kapcsolatban tudnak. Karok, kezek, lábak, vállak nem létezhetnek külön-külön, összeköttetésben kell lenniük a testtel, a fejjel, hogy rendeltetésüket betöltsék. A korai egyház hihetetlen üldöztetést élt át, mégis csodálatos dolgokat ért el. Azért, mert megértették, hogy egymást értékesnek kell tartaniuk és saját érdekeiket fel kell áldozniuk a közösség érdekéért. A mai egyházi vezetőknek is meg kell ezt érteni! A bennünk rejlő lehetőségek, melyeket Istentől kaptunk, sohasem válnak valósággá, amíg nem kötelezzük el magunkat teljes szívből Egyedüli Urunknak, magunk mögé dobván önös érdekeinket.
Maradékából istent készít, bálványát; leborulva imádja azt és könyörög hozzá, és így szól: Szabadíts meg, mert te vagy istenem! Nem tudnak és nem értenek, mert bekenvék szemeik és nem látnak, és szívök nem eszmél. És nem veszi eszébe, nincs ismerete és értelme, hogy mondaná: Felét tűzben megégetém és kenyeret sütöttem annak szenénél, sütöttem húst és megettem; és maradékából útálatosságot csináljak-é, és leboruljak a fa-galy előtt? Ki hamuban gyönyörködik, megcsalt szíve vezette félre azt, hogy meg ne szabadítsa lelkét és ezt mondja: Hát nem hazugság van-é jobbkezemben? (Ézs 44,17-21)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy engem is megigazítottál.
Ámen
