Discipulus
És az Úrnak keze vala velök; és nagy sokaság tére meg az Úrhoz, hívővé lévén. (ApCsel 11,21)
Az első Pünkösd utáni időkben igen hamar üldözni kezdték Jézus tanítványait. Szétszóródtak a keresztyének – írja a Biblia. A helyzet hozta úgy, hogy szétszóródtak, elköltöztek, továbbálltak, mert az életüket fenyegette az ellenséges üldöztetés. Bármilyen furcsán is hangzik, mégis meg lehet állapítani azt, hogy az üldözés jót tesz a Krisztus Jézus ügyének. A kereszténység két évezredes történelme ezt támasztja alá. Amikor irtani, támadni, üldözni kezdték a híveket, az végeredményben mindig megerősödést jelentett az Isten népe számára. Mi ennek az oka? Az, hogy lemorzsolódnak ugyan azok, akik gyenge hittel kötődtek Jézushoz, esetleg csak divatból, megszokásból mondják magukat krisztuskövetőnek, de akik odaszántan szolgálják Őt, azok még jobban rábízzák életüket az Egyetlen Urunkra. Ha nincs keresztyénüldözés, mint ahogyan európai területen nincs, azt szeretjük. De ez könnyen a tunyasághoz, elkényelmesedéshez vezethet. A bűnből és halálból megszabadító Úr Jézushoz vezetnünk kell az embereket. A kárhozat felé tartókat megszólítani, és ha ezt nem tesszük, akkor megelégszünk azzal, hogy mi már megmentettek vagyunk. Ezt üzenjük akaratlanul is, ha elfelejtjük a küldetésünket. Isten népe nem önmagáért van, Krisztus tanítványai nem önmagukért élnek. Nem a saját szórakoztatásunkra vagyunk egymással közösségben. Az elkényelmesedés nagy veszély, nagy fenyegetettség. Az élet mélységei sokszor helyre teszik az embert, de az egyházat is. Hiszem azt, hogy a mai Magyarországon is ez fog megtörténni. Amikor azt mondja az Ige, hogy a hajdani tanítványok szétszóródtak, az azt jelenti, hogy eljutottak máshová is. Nem tervezték, de a helyzet úgy hozta, hogy menni kellett. Lényeges dolog ma is, hogy Krisztus tanítványai ne hallgassanak a hitükről, vallják meg bátran az Úrhoz tartozásukat bárhol vannak. Az, hogy esetleg eldugott helyen van a templom, csak egy dolog. Attól még lehetne éppen tele, attól még járhatnának nagyon sokan bele. Ez rajtunk is múlik. Elmondjuk a szomszédainknak, hogy mi idejárunk? Mondjuk el azt is, hogy nem azért járunk a templomba, mert ott nyáron hűvös van, vagy mert a lelkész(nő) ilyen vagy olyan, hanem azért járunk rendszeresen, mert a Krisztus Jézussal való közösségünket gyakoroljuk. Egyedül Őt dicsérjük, üzenetére hallgatunk, aszerint is cselekszünk. De mondjuk el azt is, hogy itt Urunk mellett vigaszt, bátorítást, útmutatást nyerünk az élet nehézségeinek leküzdésére. Megtesszük a magunkét vagy mindig valaki másra várunk és mutogatunk? Mennyire sikerül ennek megfelelően élni és szólni? Mi az Úr Krisztus Jézust hirdetjük, az Őbenne elnyerhető bűnbocsánatot, az örök életet. Nincs ennél nagyobb üzenet, ez viszont ránk bízatott. Számon is kéri majd rajtunk Egyetlen Urunk. Ahol élünk, ott megváltozik bármi is a hitünk miatt?
Megemlékezém pedig az Úrnak ama mondásáról, a mint mondá: János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni. Ha tehát az Isten hasonló ajándékát adta nékik, mint nékünk is, kik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, kicsoda voltam én, hogy az Istent eltilthattam volna? Ezeknek hallatára aztán megnyugovának, és dicsőíték az Istent, mondván: Eszerint hát a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre! (ApCsel 11,16-18)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy mindig erőt adsz.
Ámen
