Diakónus
„Sietek, nem tétovázom, megtartom parancsolataidat. (Zsolt 119,60)
Mai világunkban a sietés egyféle harc az idővel, és a felhalmozott tennivalókkal. Szorít bennünket határidő, (túl)vállalás, megfelelni kényszerülés… Mi már nem is sietünk sokszor, hanem csak rohanunk, olykor kapkodunk. Mi sem tétovázunk, viszont őrült tempót futunk. A zsoltáríró sietése ez: „megtartom parancsolataidat." Ő nem az idővel küzd, hanem élete irányát fogalmazza meg. Sietsége igaz, őszinte vágy az engedelmes életre. Mi, a mában hova sietünk? Dolgunkat végezzük el, de sietségünk iránya a Krisztus Jézus iránti hálás engedelmesség legyen. Ebben viszont ne tétovázzunk, még ha át is kell rendeznünk ezért napjainkat. Fáradtak, idegesek és kiégettek is azért vagyunk, mert kizárólag a saját erőforrásainkra támaszkodunk. Isten soha nem szánt ilyen életet nekünk.
Ez vigasztalásom nyomorúságomban, mert a te beszéded megelevenít engem. (Zsolt 119,50)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy minden napon vezetsz engem.
Ámen
