Diakónus
Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába. (Mt 18,3)
A teremtett világ élőlényeit tekintve az embernél a leghosszabb az az életszakasz, amíg gondoskodásra szorul. A születésig terjedő kilenc hónap, majd azt követően a mi kultúránkban tizennyolc év, amíg kiskorúnak számít. Ebből a tizennyolc évből az első néhány évben szó szerint is magatehetetlen, az életben maradáshoz is rá kell hagyatkoznia a felnőttek gondoskodására. Kisgyermekként még nem létezik számunkra más igazság, mint szüleinknek igazsága. Erről a kisgyermekkorról beszél a mai ige, a teljes mértékű bizalom korszakáról. Olyanná kell lennünk, mint a kisgyermekek, újra meg kell látnunk, meg kell tapasztalnunk, hogy rászorulunk az Isten gondviselésére. Felnőttként a magunk erejéből ugyanolyan tehetetlenek vagyunk a jóra, az örök életre, a mennyek országára, mint egy kisgyermek az önellátásra. Hogy az öntelt kivagyiság helyett visszataláljunk a gyermeki ráhagyatkozás hitére. "Én megcsinálom, mert meg tudom csinálni" - gondolkodás mód helyett: "Ha az Úr Isten megsegít..." – gondolattal elindulni minden nap...
Ha pedig a te kezed vagy a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azokat és vesd el magadtól; jobb néked az életre sántán vagy csonkán bemenned, hogynem két kézzel vagy két lábbal vettetned az örök tűzre. (Mt 18,8)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy gondviselésed hordoz engem is.
Ámen.
