Diakónus
És mondá Izráel Józsefnek: Immár örömest meghalok, minekutána láttam a te orczádat, hogy még élsz. (1Móz 46,30)
A haláltól félnek az emberek. Valahogy úgy vagyunk ezzel a kérdéssel, mint a strucc, amikor a homokba dugja a fejét: nem lát senkit, őt sem látják. Pedig a halál jön, akár gondolunk rá, akár nem. Mindenki életében eljön az az óra, amikor itt kell hagyni szeretteit, földi javait. Jákób régen elsiratott és halottnak hitt fiával, Józseffel találkozik és a nagy öröm mondatja vele: immár örömest meghalok, minekutána láttam a te orcádat, hogy még élsz. A hívő ember hiszi, hogy a halál után is van élet, de olykor nem vagyunk benne biztosak, hogy hova kerülünk. Reménykedünk benne, hogy a Mennybe. De, ott motoszkál: mi van, ha mégsem? Mi lesz akkor? Csak egyféleképpen lehetünk nyugodtak: ha elfogadjuk, hogy Krisztus Jézus a mi bűneinkért is meghalt. Legyőzte a halál hatalmát. Ezáltal van bizonyosságunk, hogy üdvösségünk van. Pál apostol szavaival: Nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. (Fil 1,21) Sokan vannak, akik megdöbbennek, ha hallanak valakit, aki őszinte vágyakozással beszél a halálról. Ami után az Úrhoz költözik. Nekünk fontos-e, hogy kedves ek legyünk az Úrnak akár életünkben, akár halálunkban? Törekszünk-e az élettel teli napokban, és majd a halál közelében is erre?
De ha e testben való életem munkámat gyümölcsözteti: hogy melyiket válaszszam, meg sem mondhatom. Mert szorongattatom e kettő között, kívánván elköltözni és a Krisztussal lenni; mert ez sokkal inkább jobb. (Fil 1,22)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy Tebenned reménykedhetem.
Ámen
