Diakónus
Állj fel, én magam is csak ember vagyok! (ApCsel 10,26)
Kornéliusz és Péter találkozásakor hangzik el mai igénk. Az őskeresztyénség történetében átszakad a gát, és megnyílik az ajtó a pogányok felé. Azzal a rövid mondattal indul, amit igénk így fogalmaz: „Állj fel, én is csak ember vagyok.” Manapság nagyon népszerű gondolat az önkéntesség, az önkéntes munka. Lépten-nyomon találkozunk vele, a keresztyénség már régen megvalósította: mi szolgálatnak, áldozatnak hívjuk. Azt a fontos fogalmat is elénk hozza: hogyan tekintünk a másikra? Ugyanakkor veszélyes is lehet: amikor az ember fontosabb lesz, mint maga az ügy, amiben az ember részt vesz. És ez a személyi kultusz akkor is kialakul, ha valaki nem akarja, (pláne, ha igen). A kortörténet azt bizonyítja, hogy Péter személye kiemelődik a többi apostol közül. Pedig Péter itt elemi erővel tiltakozik az ellen, hogy többnek tartsák, mint egy közönséges embert. Ezért olyan jelentőségteljes ez a gondolat: „Állj fel, én is ember vagyok.” Valósággal magához emeli a másikat.
Maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg. S ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg. (József Attila)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy magadhoz emeltél.
Ámen
