Diakónus
És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked. (1Móz 12,1)
Az elvándorlás szóról mindannyiunknak eszünkbe juthatnak emberi történetek ismerősökről, mai vándorokról, elvándorlókról. A híradások állandó témája a bevándorlók és menekültek kérdése, megannyi képsort láthattunk családokról, fiatalokról és idősebbekről, akik akár télvíz idején, alig felruházkodva, kicsiny csecsemőkkel a karjukon hagyják el hazájukat. Háborúság, nélkülözés elől menekülve, hogy idegen földön, nyelvet, semmit és senkit nem ismerve „próbáljanak szerencsét”. Amit hátra hagytak, az maga volt a földi pokol, a nyomorúság, annál minden csak jobb lehet. Ez is egyfajta vándorlás. Próba a kitörésre, menekülés a biztos semmiből a bizonytalanba. Aztán az is egyfajta vándorlás, amit magyar honfitársaink, családtagjaink, barátaink választanak tömegével. Akik szintén nekiindulnak a nagyvilágnak, hogy idegen földön boldogulást keressenek, ha már idehaza nem találnak... Természetesen sokkal jobb körülmények között, az indító gondolat azonban bennük is hasonló: van egy alap csalódottság: ennél, amit itthon tapasztalnak, biztosan csak jobb lehet. Ez is egyfajta vándorlás, elvándorlás. Ábrahám jól ismert ószövetségi útjának az Isten ígéretére indult neki. Az Úr ezt mondta… Az Egyetlen Úr ígéretével, az Ő szavával lelkünkben békességgel lehet indulni az ismeretlen felé is. Minden nap útra kelünk, újabb és újabb vándorlásokra indulunk ma is. Vajon az Úr szava-e az origó? A tőle kért és kapott szóval indulunk utunkra naponként? Azért, hogy áldások útján járhassunk.
És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei. (1Móz 12,3)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy állandó mozgásban tartod életem.
Ámen
