Diakónus
„Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek.” (Zsoltárok 71,18)
Ezt a zsoltárt egy öreg ember imádságának tartják. Bizonyára nem fiatal, mert visszatekint, és ekképpen ad hálát: „Te voltál támaszom születésem óta,” (6. v) és: „te tanítottál ifjúkorom óta.” (17. v) Érzi az idő telését, ezért kéri: „Öregségemben se vess el engem,” (9.v) és: „ne hagyj el késő vénségemben sem.” (18. v) Bár kimondottan nem a halálról, hanem elvettetésről, elhagyásról beszél. A zsoltáríró kérésének célja van, éljen bármeddig is: az, hogy hirdethesse Isten hatalmát, nagy tetteit a jövő nemzedéknek. Nem az a lényege életünknek, hogy meddig élünk, ezt nem is kell, nem is szabad kutatnunk. Az a fontos, hogy amíg élünk, hirdethessük Egyetlen Urunk hatalmát, mondhassuk el gyermekeinknek, unokáinknak mindazt a jót, amit velünk tett az Úr.
Az az igazi előkészülés a halálra, ha tudjuk, hogy a halált, bűnt, poklot, sátánt legyőzte és megsemmisítette a megfeszített Krisztus. (Luther)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram jóságodat.
Ámen
