Diacon
Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza? (Ez 33,11)
Az egyházi közegekben szinte kézzelfoghatóan tapasztalható, hogy a reformátusok túlságosan földhöz ragadt keresztyének vagyunk. Keretekbe foglalt, szigorúan védett tanítások rácsai mögül próbáljuk felfedezni az Istent. Az iránta érzett elragadtatásunknak egymás előtt ritkán vagyunk képesek hangot adni. Szégyellünk örülni, pedig az egyik citrom nem tudja megmosolyogtatni a másikat. Szeret minket az Isten, olyannyira, hogy a názáreti fiatal zsidó lány méhében elvitette magát egy betlehemi istállóig. Ekkora közösséget vállalt velünk, harminchárom év múlva meg akkorát, hogy kivégezték. Ennyi volt az Isten látható, testben végigélt karrierje. Eltemették, de másfél nap múlva, a kivégzéstől számított harmadnapon azonban az atya Isten beleszólt az események szokásos folyásába. Az asszonyok üresen találták Jézus sírját. Igaz, amit a farizeusnak mondott azon az éjszakán: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Örök életet adott Neki, a velük evő, ivó, táncoló, síró, nevető Krisztus Jézusnak. Így is gondolhatunk rá advent idején.
Sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. (Rm8,39)
