Diacon
Akkor bement Dávid király az Úr színe elé, leült és ezt mondta: Ki vagyok én, Uram, Istenem, és mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig? (1Krón 17,16)
A Fenti Ige szakasz mellett Sámuel második könyvében is ezt találjuk: Dávid „leült” az Úr színe elé. Nem „letérdelt”, nem „leborult”, hanem: „leült”! Dávid, a legmélyebb tiszteletadás mellett is természetesen viselkedett. Azt érezhette Isten jelenlétében, mint ma, az a gyerek, aki bekopog az apjához, leül mellé és azt mondja: Apa, szeretnék mondani valamit. A mi, Jézusban Atyánkká lett Istenünk, Dávid őriző Pásztora, ezen a jeleneten keresztül, olyan hangulatba enged betekintést, amit, mi, komoly reformátusokként azt hisszük, hogy nem élvezhetünk. Nem viselkedünk természetesen, pedig: megtehetnénk, hisz ezért halt meg Jézus. Üljünk hát oda az Atya elé, bocsánatot kérő gyermekként, és beszélgessünk Vele.
A lélek legmélyének békéje érdekében vállalni kell a lélek felszíni rétegeinek viharait. (Dévény István)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy lábaidhoz ülhetek és útmutatásodat bármikor elkérhetem.
Ámen
