Diacon
Hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe… (2Kor 12:7)
Pál apostolt is fenyegette az elbizakodottság bűne. Sok helyen megfordult, sok helyen hirdette a Krisztusban kínált bűnbocsánatot és örök életet. Megérinthette az a gondolat, hogy milyen nagyszerű is vagyok én, engem termékenyen használ az Úr. Ezt írja egyik levelében: „Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.” (1Kor 15:9-10) Ezekben a szavakban olybá' tűnik, nemcsak Isten kegyelmét emelné ki Pál apostol. Mintha nemcsak az alázatossága szólalna meg, hanem a saját fáradozásainak nagysága is. Isten gyermekeire nézve is nagy veszély az elbizakodottság. Ha egy Pál apostol is beleeshet az elbizakodottság bűnébe, akkor bárki közülünk. Hogy mi jelentheti a kísértést? Akár a remek kapcsolataink, a munkában való eredményes előrehaladás, de leginkább az anyagi javak. Sok minden elbizakodottá tehet bennünket, de csak akkor, ha levesszük tekintetünket az Úrról és így mi kerülünk a középpontba. Pedig nélküle semmik vagyunk, általa és az Ő kezében viszont használható eszközök lehetünk. Isten nem várja el tőlünk, hogy valamennyien ugyanazokkal a képességekkel vagy erővel rendelkezzünk. Amikor felismerjük, hogy Ő mindnyájunknak egyedi ajándékot adott, amelyet egyedül nekünk szánt, akkor kezdhetjük ezeket az ajándékokat mások szolgálatába állítani.
Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban.(2Kor.1.21)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm, hogy megszenteltél. Kérlek Egyetlen Uram, tölts meg engem önmagaddal.
Ámen
