Counsellor
Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden. (2Kor 5,17)
A fenti Ige néhány kérdést megfogalmazhat bennünk. Megbántuk-e már valaha a bűneinket? Jézusba vetettük bizalmunkat, mint megváltónkba? Átadtuk-e magunkat teljességgel Neki? Egyedül Őt tettük életünk urává? Isten ezt mondja: “Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét” (Ézs 57,15). Manassé királyról azt írja az Ószövetségi könyv: Isten előtt utálatos dolgokat tett. Vajon hány olyan dolog van a mi életünkben, ami Isten előtt utálatos? Hangsúlyozni kell, hogy csak az Isten mércéje számít. Nem a mienk, a másoké, hanem az Egyetlen Úré. Mi önmagunkat olykor egészen más mércével mérjük, mint embertársainkat. Ha én teszek valami rosszat, az nem vészes. Ha ugyanezt más valaki teszi, felháborító. Az Úr viszont nem így mér bennünket. Isten olykor megvizsgálja az életünket annak tekintetében is, hogy van-e valami abban, ami megjavításra, megújításra szorul. Érdemes megnézni az ószövetségi királyok kapcsán, hogy túlláttak-e önmagukon, látták-e az élő Istent. Továbbmenve: mi magunk keressük-e az Ő akaratát, vagy inkább önmagukat istenítjük és megyünk a saját fejünk után? Mert a hitünknek, a meggyőződésünknek mindig van következménye. Ezért nem mindegy, hogy ki miben hisz. Pedig divatos az a szöveg, hogy mindegy, csak higgyünk valamiben. Aki kimond ilyeneket, annak a hite labilis lábakon áll. Régi énünk levetkőzése, az Egyetlen Urunk akaratához való igazulásunk következménye az öröklétünk reménye.
