Counsellor
Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek. (Jn 20,29)
A halál, az elmúlás gondolata mindannyiunkat foglalkoztat. Kit gyengébben, kit erősebben, de megjelenik bennünk a mulandóságunk tudata. Merthogy a halál erős, nagyon erős. Erősebb, mint mi vagyunk, és mindnyájunkra vár. Szomorúan vehetjük tudomásul: egyszer meghalunk és ez ellen tenni nem tudunk. Akármennyire igyekszünk egészségesen táplálkozni, gondolkozni, élni, a földi utunk egyszer elér ehhez az állomáshoz. De a hívő ember tudja, hogy nem önmagunkra kell nézni, hanem a feltámadott Krisztusra, akiről ezt írja Pál apostol: „Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55) A halál tehát Krisztus Jézus által legyőzetett. Nem utunknak a végét jelenti, a halál nem végállomás. Néha csalódottak vagyunk vagy szégyenkezünk megtörtségünk miatt. De még a szenvedésekben is megerősödhetünk. Reménységünket nem a körülményekbe, méginkább nem emberekbe vagy talán önmagunkba vetjük, hanem a hatalmas és szerető Egyetlen Urunkba. Istenbe, aki nem engedi, hogy összezúzzon egy vihar. Isten képes átformálni szenvedésünk történeteit egy nagyszerű jellemszilárdsággá, amely olyan reményt fakaszt, ami sohasem okoz csalódást.
Ismét monda azért nékik Jézus: Békesség néktek! A miként engem küldött vala az Atya, én is akképen küldelek titeket. (Jn 20,21)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy Hozzád tartozom.
Ámen
