Conservus
És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt. (1Móz 2,18)
Ha a világmindenség törvényeit és rendjét nézzük, mindenképpen azt a következtetést vonhatjuk le, hogy emögött tervnek és célnak kell lennie. A sarkalatosan az evolúciót kutatók viszont vitatják Isten létét, és minduntalan a tudományt hozzák fel, hogy bizonyítsa azt, hogy Egyetlen Urunk nincs is. De föl kell-e kapcsolni ahhoz a villanyt, hogy meglássuk a napfényt? Azt mondják, nem képesek maguk előtt látni a Tervezőt. De vajon egy elméleti fizikus látja-e a neutront? Milyen furcsa eszmefuttatás az, hogy valósnak fogadja el a megfoghatatlant, míg elutasítja a Teremtő Urunk létét azért, mert nem képes Őt "felfogni"? Egy véges hogyan is lenne képes magába fogadni teljességgel a véghetetlent? Az ember sem véletlenek sorsszerű sorozatából jött létre. A Teremtés könyve első lapjain azt olvassuk: „és látta Isten, hogy ez jó.” Legalábbis Ádám teremtéséig, akkor ezt mondta Isten: „Nem jó az embernek egyedül lenni…” (1Móz 2,18). Ádámnak nagyszerű kapcsolata volt az Istennel, de nem volt emberi társa, és erre az Úr azt mondta, hogy ez nem jó. Ezért adott neki társat. A magányosság vakká tesz, így nem fogjuk tudni meglátni azt sem, mi az, amire igazán szükségünk van. A házasság hetében ez különösen fajsúlyos. Amikor Eliézer (Ábrahám szolgája) azt a megbízatást kapta, hogy keressen feleséget fiának, Izsáknak, Ábrahám imádkozott, hogy sikerrel járjon: „Uram… Adj eredményt még ma…” (1Móz 24,12). Az Isten pedig megadta neki. Izsák és Rebeka története az egyik legszebb szerelmi történet a Bibliában. Az önként magányosoknak le kell bontaniuk azt a falat, ami mögé eddig rejtőztek, és hidakat kell építeniük mások felé. A Biblia azt mondja ezzel kapcsolatban: „Ne csak a saját életed érdekeljen, hanem másoké is” (Fil 2,4). Tudjuk azt, hogy nincsenek tökéletes, kockázatmentes kapcsolatok. A magányosságot úgy is le tudjuk győzni, ha felfedezünk valamilyen betöltetlen szükséget. Ezután abba adjuk bele magunkat. Ezzel egy új örömet fedezhetünk fel az életünkben, mert Isten elhívása nem törli azt el, hanem kiteljesíti. Pál apostol ezt kéri: Mindenki abban maradjon meg Isten előtt, testvéreim, amiben elhívatott. (1Kor 7,24) Isten céllal hív el minket a Vele való közösségre és a Krisztus Jézussal való szolgálatra. Minden körülményünket, így a házasságunkat is, felhasználhatjuk arra, hogy Őt szolgáljuk és dicsőítsük vele. Nem kell küzdenünk azért, hogy körülmények, tényezők megváltozzanak, mert ha Isten elhívásával összhangban vannak cselekedeteink, akkor Ő maga fog változást hozni az életünkben.
Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közűl, és hússal tölté be annak helyét. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez. És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett. Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté. (1Móz 2,21-23)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram, hogy Te mindig velem vagy.
Ámen
